Úgy látszik, a gyulai Shakespeare-fesztivál legnehezebben megoldható problémája a feliratozás. Minden évben sikerül jelentős, fontos, Magyarországon sehol másutt nem látható előadásokat, világhírű rendezők alkotásait meghívni, sikerül a produkciókat az Erkel Művelődési Ház nem éppen színházi célokra készült termében tisztességesen lebonyolítani, de a feliratokkal még mindig nem sikerül maradéktalanul megbirkózni. Pedig a fejlődés látható.

Ahhoz képest, amikor néhány esztendeje Robert Szturuának az eredeti művet alaposan felforgató Hamletjét próbálták meg Arany János szövegével követni, kétségtelen előrelépés, hogy az idén, ugyancsak Szturua Vízkeresztjének magyarítására szemlátomást becsülettel felkészültek: lefordították a vendégszövegeket, feltehetőleg követték a húzásokat, változtatásokat. Feltehetőleg, írom, mert csak éppen az előadást nem sikerült követni. A szöveg hol lemaradt, hol előreszaladt, így aztán néha még szinte a beszélők is mintha fölcserélődtek volna. Márpedig egy vígjáték esetében kiváltképp nem mindegy, ki és mikor mondja a poént. (Arról pedig ábrándozni sem merek, hogy a grúz neveket ne az angol, hanem a magyar átírás szerint tüntessék föl a színlapon.)

De bizonyára a bemutató óta eltelt kilenc év sem segítette elő igazán a nagyvonalú rendezői elképzelés érvényesülését. Alighanem kissé megkopva, megfáradva került el hozzánk az előadás. Így inkább csak a rendezői gondolat érvényesült, a megvalósítás kevésbé volt képes magával ragadni a nézőt. Szturua a Bibliához, a karácsonyi ünnepkörhöz kötötte Shakespeare farsangi vígjátékát, ami akár kézenfekvőnek is vélhető, hiszen a cím legalábbis vízkereszt ünnepére, a karácsony utáni tizenkettedik éjszakára utal. Bumfordin amatőr, népiesen bájos betlehemezés folyik Orsino udvarában, amikor a herceg szerelmi postásul felfogadja a hajótörésből menekült lányt, Violát. A herceg és udvartartása eközben brutálisan elrajzolva, szatirikusan karikírozva jelenik meg.

Aggódhat a darabot ismerő néző: ha ilyenek a komoly főszereplők, mit fognak csinálni az Olivia udvarában grasszáló csínytevők, felelőtlen bohócok? Hát valamivel színesebben, mégis halványabban komédiáznak. Pedig abban a történetben, amelyet a grúz rendező akar elmesélni, övék a fontosabb szerep.

A vígjáték ugyanis az előadás végére háttérbe szorul Malvolio groteszk tragédiája mögött. A szerelmi bonyodalmak, félreértések és a hiú udvarmester galád megtréfálása közben nemcsak a szeplőtelen fogantatás, az örömteli születés, a háromkirályok ünnepi látogatása zajlik le, de megjelenik Heródes félelmetesen torz alakja is, jön az aprószentek lemészárlása, s végül eljutunk Jézus kereszthaláláig is. Az első rész a Malvoliót játszó Zaza Papuasvili bravúros magánszámával ér véget. Gondolhatnánk a nagyszerű színész magamutogatásának is, de később kiderül, hogy a megcsúfolt udvarmester valóban főszereplővé lett.

Az utolsó jelenetben, amikor már mindenki párjára lelt, már csak el kellene varrni az utolsó szálat is, aztán örülni lehetne a boldog végnek, megjelenik a keresztre feszített Krisztus, a kigúnyolt, megalázott szolga pedig vadul lövöldözni kezd, bár alighanem vaktölténnyel, áldozatai ugyanis rövidesen fölélednek. Mégis rá kell döbbennünk: az ő keresztútja, kálváriája sokkal érdekesebb és emberibb, mint mindaz a gáláns kaland és bolondozás, ami egyébként kitöltötte az este nagy részét. A farsangi derű torz fintorba dermed, az idős mester komoran mulat az emberi világ szánalmas tüneményein.

A Vízkereszt Szturua tizenhét Shakespeare-rendezése közül bizonyára nem a legsikerültebb, nem tartozik a legjelentősebbek közé, s új korában, valamikor 2002-ben hatásosabb is lehetett, mint most Gyulán. De azért jó, hogy láthattuk.

Népiesen bájos betlehemezés folyik Orsino udvarában