Ennek az összetett népszerűségnek persze megvan a maga oka: az elmúlt három évtizedben a banda képes volt újra és újra túllépni önmagán, és a világ zenei vonulatainak, stílusainak a legértékesebb, delikát vonásait integrálta a muzsikájába. Már indulásukkor, a nyolcvanas évek „hosszú hajú”, arénarock stílusában fogant dalaikba is beépítették a hetvenes évek metaljának és rock ’n’ rolljának az alapjait, hogy aztán később a country számos elemét is beemeljék a képletbe. A csapat persze három évtized alatt kellőképpen fel is nőtt, zenéjük egyre inkább letisztult, de mindemellett kísérletezőbb is lett. Komoly kitérőket tettek a balladák világába (ezeket rongyosra játszották a rádiók), természetesen soha nem feledtetve, hogy azért ők továbbra is hard rock formációnak tekintik magukat. Amikor tavaly kiadták a The Ultimate Collection című dupla válogatásalbumot, és bejelentették, hogy ennek kapcsán világ körüli turnéra indulnak, sejteni lehetett, hogy a műsor majd jóval mélyebbről merít. Péntek este pedig ennek konkrét bizonyítékát is adták mintegy ötvennégyezer rajongó előtt a bécsi Ernst Happel stadionban.

Az időjárás kegyes volt a rajongókhoz, az egész napi esőzés után addig nem tapasztalt napsugarak kíséretében indult a buli pontosan nyolc órakor – Jon Bon Jovi nagyon precíz ember hírében áll –, és rögtön az elején belecsaptak a Raise Your Handszel. A kirobbanó formában lévő Jon Bon Jovi ezután nem is adta alább, a koncert teljes ideje alatt gyilkos tempót diktált, nem voltak hosszú és felesleges dumák, átöltözések és egyéb időgyilkos látványosságok, annyit zenéltek, amennyit csak bírtak. A hangszerelést pedig különösen keményre vették, úgy viselkedtek, mint vérbeli (hard) rockerek – a dalok a stúdióverzióhoz képest hosszabb szólókkal és keményebb riffekkel megtoldva hangzottak el.

Nem mellékesen, Jon Bon Jovinak elképesztő a karizmája, ráadásul nem úgy viselkedik a színpadon, mint egy tipikus pop- vagy rockbálvány: emberközelisége, mosolya még a stadion legtávolabbi pontján is elhiteti, hogy az ott tomboló embernek énekel. Ebben nyilvánvalóan szerepet játszik az is, hogy az egész banda maximális szakmai alázattal állt ki a színpadra, egyetlen hibát sem vétettek, és látszott rajtuk, hogy még három évtized után is képesek meghatódni rajongóik szeretetétől. Ezek után nem meglepő, hogy erős kohézió alakult ki az arénában, még a legtávolabbi helyeken is állva tombolt a közönség. A nyerő képletben persze ott van a karizmatikus gitárhős, Richie Sambora is, aki kalapban, menő cowboykosztümben virtuózkodott a megszámolhatatlanul sok gitárjával. Ha kellett, a csillogó-vibráló feketén nyomta a ritmust és szólókat, de szemmel láthatóan egy kopott krémszínűt is előszeretettel forgatott. A legnagyobb show persze az volt, amikor a dupla nyakú példányokat kapta elő.

Jon Bon Jovi különösen játékos kedvében volt. A Bad Medicine című dal közben egyszer csak megálljt parancsolt, majd megkérte a bandatagokat, hogy képzeljék azt: egy nightclubban vannak egyedül, és imprózzanak. Így „műsoron kívül” lenyomták Chip Taylor örök klasszikusát, a Wild Thinget és az Old Time Rock and Rollt Bob Segertől, majd a közjáték után csak befejezték a Bad Medicine-t is. Kevésbé látványos játékok is voltak, például a Runaway alatt egy versszakot Jon átengedett a billentyűk mögött álló David Bryannek, aki bizonyította, hogy meglepően jó hangi adottságokkal rendelkezik. A Wanted Dead or Alive alatt pedig Richie Sambora mutatta meg, hogy ha kell, ő is be tud énekelni egy stadiont. De nincsen rájuk szükség, mivel Jon Bon Jovi hangja még az eredeti és utánozhatatlan, és hiba nélkül használja is. Leonard Cohen nyilatkozta róla, hogy a világon ő tudja a legjobban elénekelni a Hallelujah-t. Ezt most Bécsben is, élőben bizonyította. A második ráadásban pedig kívánságokat is teljesített: valaki transzparenst emelve kérte a Wild is the Windet, erre eljátszották neki.

Az osztrák sajtó az év koncertjeként harangozta be Bon Jovi fellépését, és „több mint kétórás” bulit prognosztizáltak. Ebből végül nettó három óra lett. Méghozzá felejthetetlen három óra. Csak reménykedhetünk, hogy ez talán egyszer Budapesten is megtörténik.

Még a stadion legtávolabbi pontján is hihető, hogy Jon Bon Jovi pont az ott ülőnek énekel