A költészetben, ha irányzatokról beszélünk, nincs preferenciám. Kassák ugyanolyan közel áll a szívemhez, mint Kosztolányi; Pilinszky, mint Weöres. Kavafisz, Edward Lear, Kemény, Győrffy, Parti Nagy. Kovács András Ferenc. Aki jó költő. Súlya van. Arca, vagy inkább: arcai. A költészet egyik (több), szép hagyományát hangszereli újra. Őrzök tőle verseket, szakaszokat, sorokat. Kavafisz átiratai képletesen és a szó szoros értelmében is egy polcon vannak nálam Kavafisszal.

És most itt van az új kötet, a Bohócöröklét. Alcíme szerint: Impromtuk és divertimentók, 2003–2009. Furcsa érzés olvasni. Gyenge. Nehezen megy. Valami miatt azonban mégis vissza-visszatérek hozzá. Nem hagy nyugodni. Ezekre a – bevallottan – súlytalan versekre hogyan telepedhet ilyen komor nehézség? Aztán rájövök. Ilyesmiket – impromtukat és divertimentókat, alkalmi verseket, köszöntéseket, léha játszadozást – egy szerzőtől posztumusz szokott olvasni az ember. A halál ténye e tekintetben amegértésre fókuszál, míg az élet a gyengeségekre. A súlyosság tehát ebben a súlytalan kötettérben az a felismerés, hogy – főképpen a Bohócöröklétet megelőző nagyszerű kötetek ismeretében – a szerző csendben és nagyívű gesztusok nélkül kvázi halottnak nyilvánítja magát.

Egy költői életmű vizsgálatakor mindig nagyon fontos annak számbavétele, hogy az adott oeuvre mit tartalmaz. De legalább ilyen fontos, hogy miről hallgat. KAF könnyedsége és játékossága mögött mindig is valami tragédia volt sejthető. A múlt idő nem pontos, legfeljebb ha folyamatosmúltról beszélünk. Azaz arról sem. A Present Perfectről az angolban. KAF Pessoára emlékeztet, az „ötszemélyiségű” költőre. Arra, hogy itt illem van. Szerénység. Ő maga szembesül – ez azért átüt a verseken, nem tud nem átütni –a saját démonaival, de igyekszik nem terhelni velük a közönséget. Arcokat kreál, stílusokat. Valójában befalazott ajtókat nyitogat, a menekülés reményé ben. Holott pontosan tudja, hogy nincs menekvés. Mindössze két dolog van: a remény és a kegyelem. Mindkettő ajándék. Ebből a szempontból az új kötet címe telitalálat. A pozíció a bohócé. Ijesztő, vicces, szomorú. Lecserélhető, mégis örök.

A resztli között azért meg-megszólal KAF valódi hangja. „Tátongó fényben sivatagi testek, / Háromkirályok, mágusok ügetnek / Alkonnyal málhás, hűs üvegtevéken, / Tűnt hajnalűrben, törhetetlenül.” (Négysoros álom) Vagy: „mint néma kő a női ölből / kifordul arcod őszi földből / szemedből kóbor róka hörpöl / kerengő hold korsója földől” (Impromtu, Op. 50). Ezeket olvasván még inkább szíven ütnek az olyan – többségében, sajnos – alkalmiságok, mint a Kölcseyre hangszerelt Könyvvásárok könyvvására: „Szép, ha könyv, de szebb, ha Könyvhét - / Úgyse túl sok, sőt, kevés! / Kéjjel ontja könyvözönjét / Üzletszerű könyvelgés…”

A Bohócöröklétre felkerülhetne a felirat, hogy „Csak rajongóknak!” Ajánlani – egyéb szempontból – szinte lehetetlen. Önálló, kortárs kötetként aligha értékelhető. Úgy mondanám: színvonalas tévedés. De tévedés.