Az pedig, aki Shakespeare-ért rajong, azt nem érti, miért pont egy német filmrendező akar igazságot tenni a több évszázados Stratford–Oxford vitában – William Shakespeare vagy Edward De La Vere, Oxford grófja írta-e a Macbethet, a Hamletet és a Rómeó és Júliát. Roland Emmerich a mexikói Cancúnban új filmje, az Anonymous sajtó-világbemutatóján adott exkluzív interjút a Népszabadságnak.

- Szóval hogy kerül a csizma az asztalra, vagyis Roland Emmerich kezébe a Shakes peare-drámák eredetéről szóló forgatókönyv?

- Véletlenül. Rengeteget olvasok, de ez a könyv úgy megmaradt a fejemben, hogy másnap újra nekifutottam. Fölhívtam az írót, mondta, sajnos, ez a projekt már nem az övé, eladta Tom Hanks cégének, ott hever náluk évek óta, bokszoljam ki belőlük. Sikerült. Igen ám, csakhogy ott álltam egy 250 oldalas forgatókönyvvel, ami 2 és fél órás filmet jelent. Ezt kellett letornázni másfél órára. Hússzor írtuk át, mire beadtam a Sony stúdiónak, és kaptam rá 40 millió dolláros keretet. Körülnéztem Angliában, kiderült, hogy 55 millió dollár alatt képtelenség megcsinálni, ráadásul azokat a színészeket se kapom meg, akiket szeretnék. Szomorúan a polcom aljára csúsztattam a könyvet, és megrendeztem a 2012-t, de nem mondtam le teljesen Shakes peare-ről. Amilyen az élet, a Babelsberg jelentkezett mint mentőangyal, és a német adókedvezményekkel végül 26 millióból sikerült összehozni a filmet. Hogy mi fogott meg benne? A téma.

- A színház születése egy olyan politikai klímában, ahol a totalitárius hatalom, nevezetesen Erzsébet királynő és kormányzója vasmarokkal fogta a cenzúrát, közben mégis működött az a bizonyos „húzd meg-ereszd meg”, mert az uralkodó imádta a színházat, a nézők meg követelték a burkolt politikai üzeneteket. Nem véletlen, hogy Erzsébet halála után 40-50 évre megszűnt a londoni színház. Tulajdonképpen nem is a Shakes peare-rejtély izgatott, hanem a sztori aktualitása, az, hogy az igazi művészet mindig politika. Még akkor is, ha látszólag ártatlanul csak ki akar kapcsolni a valóságból.

- És kinek hisz jobban: a stratfordiaknak, akik Shakespeare szerzői jogát védik, vagy az oxfordiaknak, akik szerint Shakes peare írástudatlan stróman volt, aki csak a nevét adta Edward de La Vere drámáihoz?

- Szerintem valahol a kettő között van az igazság. Edward, Oxford grófja mint a kultúra királyi mecénása, egy tucat írót dirigált, akiknek az irományaihoz ő adta az alapötletet és a dramaturgiát. Erzsébet tudta, hogy Edward de La Vere remek tollú, művelt, nyelveket beszélő, világot járt drámaíró, aki nem adhatja a nevét ezekhez a politikailag kényes darabokhoz, tehát okosabb, ha a háttérből kultúrkomiszszárt játszik és megvédi a Tudor-ház becsületét.

- De Roland Emmerich közönségét – a kamasz fiúkat – ez vajmi kevéssé érdekli. Nem fél tőle, hogy becsapta a rajongóit, amikor visszakanyarodott Shakespearehez, akit az amerikai középiskolások névről talán ismernek, de a Hamletről csak a Hamburger Hamlet jut az eszükbe?

- Nem. A 2012 című filmemben világosan azt üzentem ezeknek a srácoknak, hogy újra kell gondolni a világot és fel kell számolni a dogmatikus gondolkodást, különben nagy bajban leszünk. Az Anonymous ugyanezt mondja: félre a Shakespearedogmával, mert nem kizárt, hogy más írta a világ legjobb színdarabjait. Az amerikai közgondolkodás tele van dogmákkal, ideje lenne egy kis önvizsgálatot tartani és levonni a konzekvenciákat,még akkor is, ha nagyon kellemetlen. Betokosodva, elkényelmesedve élünk, és nem látunk az orrunknál tovább. Hollywood szemellenzősen, futószalagon gyártja a kasszasikereket, amiben pénzt lát, arról a nyolcadik bőrt is lehúzza, de azért csak áttörik a fény az ablakon, mert tavaly Oscart kapott A király beszéde, profitot termelt a Fekete hattyú, vagyis kiderült, hogy a hollywoodi dogmák sem megdönthetetlenek.

- De vallja be, ha nincs maga mögött annyi kasszasiker, a Sony nem nyitotta volna ki a pénztárcáját erre a filmre.

- Fején találta a szöget, valóban a kaszszasikereimnek köszönhetem az alkotói szabadságomat, amit adott esetben az Anonymousra konvertáltam. Ha nem termeltem volna annyi pénzt a Sonynak, szóba se álltak volna velem. Ugyanakkor az is igaz, hogy szokatlan kéréssel álltam elő, mert akitől Hollywood megszokta, hogy sok pénzt hoz a konyhára, attól folyamatosan ezt várja. Amy Pascal, a Sony főnöke hál’ istennek beleszeretett ebbe a forgatókönyvbe, zöld utat adott, és még így is hat évig nyögtem, míg összehoztam. De legalább magamnak is, Hollywoodnak is bebizonyítottam, hogy mást is tudok csinálni, nem csak akciófilmeket. Ahogy az ember öregszik, normális, hogy arra törekszik, hogy a sikereit kamatoztassa, és ha elég okos, arra használja, hogy tágítsa a lehetőségeit.

- Ha nem lettem volna angol szakos, és nem töltök el egy évet Hankiss Elemér Shakespeare-szemináriumán, valószínűleg nem rajonganék annyira érte. Ön hogy áll ezzel?

- Előkerült a suliban az angolórán, de iszonyú nehéz a nyelvezete, és bevallom, annyira untam, hogy inkább németül olvastam. Aztán egy iskolai kiránduláson elvittek minket Londonban egy Shakespeare-előadásra, amiből egy kukkot sem értettem. Évekig nyomasztott, hogy a hiba valószínűleg az én készülékemben van, mert mégiscsak a világ legtöbbet játszott drámaírója. Mikor a kezembe került ez a forgatókönyv, és komolyan belemerültem, elkezdtem kajtatni a Shakespeare-előadásokat, és az összes darabját megnéztem. Eleinte frusztrált, hogy nem értem, aztán egyszer csak rájöttem, hogy minden, amit mond, aktuális. Nemcsak az érzelmekről, az emberi viszonyokról és a családról, hanem politikai vonatkozásban is.

- Melyik a kedvenc Shakespeare-darabja?

- A Hamlet.

- És mit gondol, mekkora hullámverést okoz ez a film az irodalomtörténetben?

- Őszintén szólva sokkal kevésbé izgat az irodalomtörténeti, mint a politikai hatása, ugyanis ez a film azt a kérdést feszegeti, hogy milyen keveset tudunk a történelemről. Az Anonymous egy totális, abszolút diktatúrában játszódik. A történelmet a győztesek írják, nem a vesztesek. A királycsinálók. Erzsébet királynőről azt a legendát vésték be a tudatunkba, hogy egész életében szűz maradt. Nem igaz. Feleanynyira se volt határozott és erős, mint amilyennek beállítják, és vég nélkül vitázott a tanácsadóival, annyit bizonytalankodott. Politikai manipulációk sokaságával húzták be a csőbe, hogy azt higgye, mégiscsak az övé az utolsó szó. De soha nem ő döntött. Báb volt. És Vanessa Redgrave tökéletesen eljátszotta. Életében először alakított olyan nőt, aki szinte nem is létezik.

- Lehet, hogy a következő filmje azt firtatja majd, hogy Goethe és Schiller háza táján se volt minden tiszta?

- Sajnos, Schiller és Goethe írói életrajzán egy lyuk sincsen, bizonyítják a kéziratok. Az életük nyílt, unalmas titok. De nem ez a legnagyobb baj. Hanem az, hogy Thomas Mannt mindkettőjüknél jobban szeretem.

Cancún, 2011. július

FOTÓ: REUTERS THOMAS PETER