Látták már gyanútlan külföldiek arckifejezését, amikor az István, a királyban Koppány rázendít, hogy „Ősi joggal engem illet Géza trónja”? El tudják képzelni a Los Angeles-i opera nézőterét, amikor háromezer ember homloka egyszerre felhősödik be, miközben próbálják kibogozni, mi is fájt olyannyira ezeknek a szegény magyaroknak abban a távoli tizenharmadik században?

Mielőtt bárki gyalázatot kiáltana, sietek leszögezni: Erkel Bánk bánja a XIX. századi magyar operairodalom egyik csúcsteljesítménye, a Mint száműzött... kezdetű ária kulturális örökségünk elvitathatatlanul fontos része (különös tekintettel Simándy József hangjára), és én is úgy gondolom, hogy az iskolából senkinek sem volna szabad úgy kikerülnie, hogy nem látta-hallotta ezt a művet színházban. De az isten szerelmére, miért is kéne állampénzen, mégpedig kétszáz millió költségvetési forintból ezt az operát éppen Los Angelesben a nagyvilág elé tárni?

Erkel Bánk bánja nekünk fontos. Mi tudjuk, hogy milyen gesztust tett a zeneszerző, amikor a ’48. márciusi forradalommal örökre összefonódott Katona-műhöz nyúlt, s mi tudjuk, hogy miként hatott a romlott udvar-jó király-elnyomott nép tematika megjelenése a színpadon a kiegyezést közvetlenül megelőző években.

Nekünk meghatározó élményünk, hogy a Hazám, hazám... zengetése milyen érzelmeket korbácsolt a legkülönbözőbb történelmi korokban, és nekünk csengenek ismerősen a műben fel-felbukkanó verbunkosok és csárdások. Los Angelesben mindez kuriózum, amely bizonyára számot tarthat néhány száz művelt és kíváncsi ember érdeklődésére. De hogy 200 millió forintos állami támogatást tegyünk fel a lutrira, s hogy e pénzért cserébe csak reménykedjünk: a Placido Domingo vezette operaház tényleg képes becsalogatni négy – pünkt Hálaadás környéki – estén tizenkétezer nézőt a mi operánkra...

Budai Gyula nem kiáltana ennek hallatán hűtlen kezelést?!

Kétszámillió lényegében annyi pénz ugyanis, amennyire idén az öszszes vidéki múzeum pályázhat kiállítási céllal a kulturális államtitkárságnál. A 200 millió nyolcszorosát zárolta eddig a kormány a kultúrát finanszírozó Nemzeti Kulturális Alap ez évi büdzséjéből, és ha mondjuk feleennyi pénzt kapott volna az államtól a Miskolci Operafesztivál, akkor nem végződik kudarccal a nyár eleji rendezvény. Aligha kell bizonygatni, hogy ennek az összegnek minden fillérje jó helyet találna itthon.

Igaz persze az is, hogy ha ez a pénz múzeumokra, könyvtárakra, folyóiratokra és hazai opera-előadásokra aprózódna el, nem lehetne általa valami látványosat tenni, olyan gesztust gyakorolni, amelyek reményében, tudjuk jól, Szőcs Géza annak idején elvállalta a kulturális államtitkári posztot. Most a Los Angeles-i opera józan könyvelői kihúztak minket a pácból. Legközelebb kire kell számítanunk?