Ha az ember csak a közszolgálati és kereskedelmi tévék fő híradásaira hagyatkozna, meglehetősen szegényes képet kapna arról,mi a „való”, hiszen vagy a politika, vagy a vér folyik, s a kettő között nemigen látni átmenetet (kivéve, ha politikusok – például polgármesterjelöltek – ugranak egymásnak, mert akkor a két halmaz szerencsésen metszi egymást).

Ám honnan tudhatnánk, hogy már a hölveji csipkét is „kiprivatizálják”, amennyiben a helyi önkormányzat védetté tenné e varrásmódot, vagy hogy Felsőnyárádon, a Partizán utcában – istenem, hányan fognak most felsikítani, hogy azonnal nevezzék át Árvalányhajra vagy Kackiás Bajuszra! – repednek a házfalak, nem értik, mi ennek az oka, de éjszaka már aludni sem lehet az állandó recsegés-ropogástól, a komcsik miatt lehet ez is.

Értesülhetnénk-emásképp arról, hogy Nyékládházán junior uszonyos úszó Európa-bajnokságot rendeztek, és a polgármester asszony szerint hamarosan igazi sportparadicsommá válnak a nyéki tavak. Vagy arról, hogy a balatoni halgazdaság képviselője szerint retroérzés vezeti a magyart, amikor keszeget akar enni a parton, nem pedig hekket, ezért saját halárusító helyeket nyitnak itt, nem is egyet, mindjárt meg is mutatták, hogy hol. Ha valaki reklámszag miatt belekötne ebbe a tudósításba, bizonyára lefegyverezné, hogy a haláruda neve rovásírással is ki van írva, ami kétségkívül bizonyos kulturális identitásokat erősít. Az emberben viszont a patás kisördög bujkál, hogy ha már Balaton-part meg idegenforgalom, nem lehetne-e angolul meg németül, esetleg szlovákul és lengyelül is kiírni, hogy „halbolt”? Vagy épp az a cél, hogy innentől kezdve minden külföldi tanulja meg a rovásírást, másképp nem kap friss halat: mehet hekket enni a többi analfabéta közé a büfésorra?

Csodálkozik aztán a ré giós csatornák nézője, miféle szinergia repíti az egekbe a Magyar Televíziót. A szabolcsi gazdák elkeseredettségéről szóló riportot – ki kell vágniuk az állítólagos génkezelt kukoricatáblákat –, kedden a debreceni, szerdán meg a miskolci körzeti adásban hozták le. Így aztán lehet spórolni,miután alaposan megkurtították a vidéki tévés szerkesztőségek létszámát, s elküldtek kiváló szakembereket. Jász-Nagykun-Szolnok megyéről meg kiderült, hogy valójában szabad préda, mert noha az észak-alföldi régióban van, a szintén odasorolt debreceni stúdió alig foglalkozott a térséggel, ellentétben a szege diekkel és a miskolciakkal. Előbbi a szolnoki napelemgyár építéséről, a társadalmi felzárkóztatásért felelős államtitkár itteni szociális dinnyeosztásáról, utóbbi pedig a MiG–15-ös repülőgép balesetéről és páncélozott járművek adományozásáról számolt be hosszan.

Ha nem az interneten óhajtanánk belepillantani a regionális híradókba, hanem – face to face, a saját tévénk előtt ülve – ugyancsak meglepődnénk. Az észak-magyarországi régióban lévő Egerben például logikus lenne, hogy itt a miskolci körzeti csatorna sugároz, hisz abban láthatná az ember, miként építik a közeli parádi záportározót vagy panaszkodnak a pétervásáriak a teherautó-forgalomra. De nem.

Az egri nézőnek a budapesti körzeti stúdió adását nyomják. Feltételezzük, hogy ez esetben a tokaji viszont kénytelen a debrecenit nézni, a kaposvári meg a sopronit.

Nehogy véletlenül is úgy érezhesse: köze(l) van ahhoz, amit lát.