A nyolcvanas évek elején egyszer felkereste őt egy híres gyűjtőtársa, és felajánlotta, hogy cseréljenek el két képet: Vörösváry megkapná Gulácsy Lajos Dal a rózsatőről című festményét, cserébe átadná a tulajdonában lévő Szigetmonostori csendélet című Korniss Dezső-alkotást, amire az ajánlattévőnek a gyűjteménye megújítása miatt lett volna szüksége.

Kevesen utasították volna viszsza a káprázatos ajánlatot, hiszen a műtárgy piacon Gulácsy jóval többet ér Kornissnál. Ráadásul Vörösváry Ákosnak kifejezetten a Dal a rózsatőről az egyik kedvenc Gulácsy-képe, amint először meglátta, beleszeretett a festményen látható nőalakba.Mégis húzta-halogatta a választ, végül hoszszas vacillálás után nemet mondott. Mivel észérvekkel nem tudta megmagyarázni a döntését, felállított egy elméletet, miszerint az általa imádott Gulácsy-képet a távolból is annyira a sajátjának érezte, hogy nem volt szüksége arra, hogy ténylegesen a tulajdonába kerüljön. Ezzel szemben a birtokában lévő Korniss-mű akkor még lélekben nem volt teljesen az övé.

A dolog üzleti részéről csak anynyit: évekkel később mindkét gyűjtő megvált a szóban forgó alkotásoktól – Vörösváry Ákos 500 ezer forintért adta el a Korniss-képet, míg a Gulácsy-festmény tízmillió forintért cserélt gazdát.

Ez az eset rávilágít arra, hogy a most 63 éves Vörösváry – a műgyűjtők többségével ellentétben – szinte kizárólag érzelmi alapon és általában másodpercek alatt dönt. „Genetikailag gyűjtő”, gyerekkora óta hajtja őt a vágy, hogy felhalmozza saját maga körül a tárgyakat.

Gyűjtőszenvedélyét kalandos életű édesapjától örökölte. Vörösváry László – aki 1948-ig egy saját könyvkiadót működtetett, később biztosítási ügynökként, majd fém-papírműanyag készítő kisiparosként kereste a kenyerét – „szeretett szépen élni”, igyekezett magát értékes tárgyakkal (képekkel, szőnyegekkel, ezüst- és elefántcsont díszekkel, porcelánokkal) körülvenni. Különösen a fából faragott pipák nyűgözték le, sikerült is összehoznia egy míves pipagyűjteményt. Fia, Ákos javaslatára aztán élete utolsó évtizedeiben kibővítette a gyűjtőkörét, és összeállította az ország mindmáig legteljesebb dohányzástörténeti gyűjteményét. Az anyagot halála előtt fél évvel Rejtett kincsek címen bemutatta a Néprajzi Múzeum. Ma a kollekció a Vörösváry testvérek tulajdonában és a látványtár kezelésében van, a tervek szerint Diszelen épülne meg az első átfogó hazai dohányzástörténeti múzeum.

Vörösváry Ákos azon szerencsés emberek közé tartozik, akiknek bátyjuk, nővérük, öccsük és húguk is van, mivel egy tízgyermekes családban ötödikként látta meg a napvilágot. A családtagokat összefűző erős kötelékről sokat elárul, hogy az érettségi előtt néhány hónappal egy ismerőse véletlen elszólásából tudta csak meg, hogy legidősebb testvérei valójában a féltestvérei: hárman édesapja első házasságából születtek. Otthon rákérdezett, és akkor elmondták neki, hogy az édesapja első felesége a világháború alatt meghalt, az apja tíz gyerekéből csak hét született a második házasságából. Sem előtte, sem később nem került szóba a dolog a Vörösváry családban.

Arról sem beszéltek soha, hogy miközben a tíz gyerekből kilenc a két gyerekszobában lakott, addig Ákos az anyai nagyszülők szobájában nőtt föl. Évtizedeken át senki nem tette fel a kérdést a családban, hogy miért alakult ez így. Vörösváry Ákos is csak felnőtt fejjel jött rá a titokra.

– Elmúltam húszéves, már a nagyszüleim sem éltek, amikor egyszer a pincében rábukkantam egy régi gyerekkori fotómra – meséli. – Megmutattam az édesanyámnak, aki közölte, hogy nem én vagyok a képen, hanem az öccse, aki hatéves korában meghalt. Akkor jöttem rá, hogy gyerekként annyira hasonlítottam az anyai nagybátyámra, hogy a szüleim mintegy „ajándékként felajánlottak” a nagyszülőknek: az elveszített kisfiuk helyett „megkaptak” engem.

Vörösváry Ákos amióta csak az eszét tudja, mindig gyűjtött valamit. Gyerekként bogarat, madártojást, magokat, kamaszként érméket. Érettségi táján már jelentős numizmatikai gyűjteménnyel rendelkezett, ám az egészet felszámolta, amikor 18 évesen elkapta a vadászszenvedély. Mint mondja, bármibe is szeretett bele az élete során, automatikusan gyűjteni kezdte az ahhoz kötődő tárgyakat is. Amikor a vadászat izgatta, nekilátott a fegyvergyűjtésnek, amikor pedig a nyolcvanas évek elején szőlőt vásárolt a Csobáncon, elkezdtek szaporodni a raktárában a bortermeléshez kapcsolódó tárgyak. Amilyen gyorsan elkapta őt egy szenvedély, olyan hirtelen meg is tudott szabadulni egy-egy mániájától. Például a vadászattól. Az egyik barátja a 25. születésnapján meglepte őt egy őzvadászattal. Egész nap sikertelenül űzték az állatokat, szürkületkor már fáradtak és türelmetlenek voltak. Amikor végül mégiscsak felbukkant előttük egy őz, Vörösváry Ákos futtában rálőtt, pedig az – mint mondja – „vadásziatlan”.

– A medencéjénél találtam el az állatot. Óriási fájdalmai lehettek, keservesen sírt. Akkor hallottam először őzsírást, és magam is zokogni kezdtem. Az egyik kísérőnknek volt annyi lélekjelenléte, hogy megszabadítsa az állatot a szenvedésektől. Olyan traumát okozott az eset, hogy egy életre szakítottam a vadászattal.

A döntés megpecsételte a fegyvergyűjtemény sorsát is: rövid időn belül eladta a teljes kollekciót. Ekkor fordult a figyelme a kortárs képzőművészet felé. Az egyes művek piaci értéke szinte soha nem izgatta, csak maguk az alkotások.

– A hetvenes évek elején az egyik ismerősömnél megláttam néhány Gulácsy-rajzot – mondja. – Fogalmam se volt róla, hogy ki az a Gulácsy, egyszerűen lenyűgöztek a képek, különösen az egyik nőalak, akibe szabályosan beleszerettem. Elkezdtem kutatni a Gulácsy-rajzok után, és sikerült is megszereznem belőlük vagy száz darabot. 54 ezer forintomba került. Nem sokkal később rákényszerültem, hogy megváljak néhány darabtól: felkerestem az akkor legismertebb Gulá csygyűjtők egyikét. Aztmondta, nem vesz néhány kiragadott rajzot, viszont hajlandó 100 ezer forintot adni a teljes kollekcióért. Nem kötöttünk üzletet. A ma már nyugdíjas Vörösváry Ákosnak voltak az élete során polgári foglalkozásai – hol könyvügynökként, hol erdei munkásként, hol szőlész-borász őstermelőként kereste a kenyerét –, de valójában évtizedek óta a műgyűjtésből és aműkereskedésből él. Igaz, máshogy, mint mások.

Gyűjtőként nem befektető, hanem kutató-feltáró munkát végez. A gyűjtésnek számos szempontja létezik, ezek közül azt tartja a legfontosabbnak, hogy az alkotás kivételes hatással legyen a gyűjtőre. A hatás pedig ezerféle lehet: beletartozik az öröm, a harag, a megdöbbenés, az undor, a felháborodás is. Próbálja elengedett lélekkel végezni a műgyűjtést, nem igazodik a többség választásaihoz.

Vörösváry Ákos nem tudja, hogy a rendkívül heterogén gyűjteménye – amelynek jelentős része raktárban pihen – hány darabból állhat, feltételezi, hogy húszezer körül lehet. Feleségével, Gyökér Kingával 1990-ben döntöttek úgy, hogy hadat üzennek az unalmas, poros szagú, didaktikus-iskolás kiállításoknak, és létrehozták az Első Magyar Látványtár Alapítványt, majd 1997-ben az egykori diszeli vízimalomban megnyitották magát a látványtárat. Amagánmúzeumban azóta évente rendeznek új kiállítást, a tárlatokat egy-egy központi téma – például a „giccs”, a „nagy szenvedély” vagy éppen a „piros-fehér-zöld szimbolika” – köré szervezik. (Utóbbi szeptember közepéig látható Diszelen,miközben a budapesti Art9 Galériában augusztus végéig tekinthetőmeg a látványtár Arcok című tárlata.)

Szakítottak a hagyományos kronologikusmegközelítésimóddal, a kiállításrendezést önálló művészeti ágnak, az előadó-művészethez hasonlónak tekintik, hiszen interpretációról van szó: a tárgyak kiválasztásával, elhelyezésével, megvilágításával, egymáshoz való viszonyuk hangsúlyozásával többlettartalmakat lehet kifejezni.

Vörösváry azt mondja, nem baj, ha a múzeumlátogató felháborodik, meghökken, szomorú lesz vagy éppen felvidul. A lényeg, hogy az érzelmi hatás napokra, hetekre, évekre megmaradjon benne.Még akkor is, ha éppen nem egy Gulácsy-rajzról van szó.

Névjegy

VÖRÖSVÁRY ÁKOS

1948-ban született Budapesten, a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban érettségizett, és bár többször felvételizett állatorvosnak, illetve agrármérnöknek, nem szerzett diplomát. Élete fő művének a diszeli látványtár létrehozását és működtetését tartja. Mivel Vöröváry Ákosnak és feleségének nincs gyermeke, az egyik legfontosabb feladatuknak tekintik, hogy megtalálják azt a méltó utódot, akire haláluk után rábízhatják a fantasztikus gyűjteményt. Abban ugyanis biztosak, hogy a látványtár túléli mindkettőjüket.