John D. Rockefeller szenátor vizsgálatot kér a Murdoch anyavállalata, a News Corp. ellen, valamint annak kiderítésére, hogy feltörték-e amerikaiak telefonjait. Ha kiderül, hogy ez megtörtént a 2001. szeptember 11-i merénylet áldozatainak készülékeivel – amint azt Tom Watson brit parlamenti képviselő a múlt héten a képviselőházban a miniszterelnökhöz intézett kérdésében firtatta –, akkor az többé már nem csupán egy külföldi sztori. Egyedül a Murdoch-tulajdonban lévő Fox News állítja, hogy ez nem történt meg... De mit is jelent ez az egész? „Egyfajta brit tavasz készülődik” – írja David Carr, a The New York Times publicistája. „A napfény jóvoltából kitört a demokrácia Nagy-Britanniában”. Természetesen ez túlzás, de van alapja.

Szeretném így leírni: a Murdochféle összeomlás rávilágított arra a betegségre, amely az elmúlt harminc év során lassanként felfalta a brit állam szívét... A brit betegség alapvető oka a média hatalmas, könyörtelen és minden kontrollt nélkülöző hatalma, e kór fő tünete a félelem.

Brit tavaszról az arab tavasz analógiájaként beszélni nyilvánvalóan költői túlzás. A világ legtöbb pontjával összehasonlítva Nagy-Britannia szabad ország. Sok tekintetben ma még inkább az, mint volt 1981-ben, amikor Murdoch megvásárolta a The Timest (a londonit, mivel az amerikai lapok szükségesnek tartják e jelzőt hozzátenni). De a brit közélet csúcsán vannak emberek, akik a félelem kis jégcsapjaival szívükben járnak-kelnek, és a félelem ellentétes a szabadsággal.

Ez a félelem, amelyet nem mernek nevén nevezni, önámító gyávaság, amely hallgatással, eufemizmussal és elnézéssel álcázza magát. A politikusok, „spin doktorok”, PR-szakemberek, közéleti személyiségek, és most jön a lényeg, még a magas rangú rendőrtisztek is azt mondják magukban: „nem fogadom el Murdochot”. Mégsem lépnek fel a szenzációhajhász lapok ellen. AMurdoch & Co. szégyenérzet és gátlások nélkül és illegálisan hatolt be emberek magánéletébe, hogy a hírességekre kíváncsi olvasóközönségének kielégítésével eladja a lapot, s hogy politikai befolyást biztosítson magának. Ha a szenzációhajhász, formátumuk alapján tabloidoknak nevezett lapok ma nem is nyomoznak utánad, a fenyegetés örök. Oroszországban ezt a kompromat szóval fejezik ki: lejárató anyagokat gyűjtenek, amit bármikor készek felhasználni, ha túlságosan eltérsz az irányvonaluktól.

Már tudjuk, hogy a hackelést és a hackereket senki és semmi nem állítja meg... Az elbizakodott médiahatalom jelentősen befolyásolta a brit politikát. Szemlélve Tony Blair jó szándékú, ám az euroszkeptikus brit sajtó meghiúsította kísérletét arra, hogy orvosolja Nagy-Britannia krónikus tudathasadását az Európai Unióban elfoglalt helyéről, egyszer csak arra a következtetésre jutottam, hogy Nagy-Britannia második legnagyobb hatalmú embere Rupert Murdoch. Ám ha a relatív hatalmat végül az határozza meg, hogy „ki fél jobban kitől?”,már azt kell mondanunk, hogy Murdoch – ebben a szűk, szigorú értelemben – nagyobb hatalommal bír, mint Nagy-Britannia három legutóbbi minisz terelnöke. A kormányfők ugyanis jobban tartottak

Murdochtól, mint ő tőlük.

Nézzük a bizonyítékokat! Blair látta, hogy miniszterelnök elődeit, John Majort és a munkáspárti vezér Neil Kinnockot miként semmisítette meg az ellenséges sajtó. Tanult a leckéből. Amennyire csak tudott, igyekezett a sajtócézárok kedvében járni. Csak tíz év után, amikor már hivatala elhagyására készült, vette magának a bátorságot, hogy kijelentse: „a brit sajtó úgy viselkedik, akár egy vérszomjas fenevad...” Míg a porig gyalázott Blair udvarolt a sajtócézároknak, David Cameron nem hunyászkodik meg. Sőt, kommunikációs igazgatójának a News of the World korábbi főszerkesztőjét, Andy Coulsont nevezte ki. Nem emlékszem senkire a brit újságírásban, aki elhitte, hogy a korábbi főszerkesztő ártatlan, mint állítja, azaz nem tudott arról, riporterei miben mesterkednek.

A legdöbbenetesebb, hogy a londoni városi rendőrség leállított egy nyomozást, amelyet pedig a legnagyobb eréllyel kellett volna folytatnia. Nem árulták el emberek ezreinek, hogy kiknek a neve szerepelt a News of the World által megbízott magánnyomozó – aki feltörhette mobiltelefonjukat – jegyzeteiben. Csak a Guardian és a New York Times állhatatos oknyomozó riportjai kényszerítették rá a rendőrséget a nyomozás újraindítására.

Cameron miniszterelnök most nyilvános vizsgálatot ígért egy vezető bíró irányításával. A legeslegfontosabb talán kideríteni, miért is tett úgy a rendőrség, ahogy tett. A legvalószínűbb magyarázat megint a félelemre egyszerűsíthető le. A rendőrség tartott attól, hogy fény derül szoros baráti kapcsolataira a Murdoch-lapokkal, amelyek segítik a nyomozásokat és dicsérik bűnüldöző munkáját. Számos rendőr kap fizetést a Murdoch-lapoktól. Magas rangú tisztek most azt állítják, az ő saját telefonjukat is feltörték...

Még ha a múltról egyre csak sötét dolgok kerülnek is napvilágra, a jövő fényesebbnek tűnik. A brit újságírás legjava felfedte a legrosszabbat. Végül a parlamentnél is betelt a pohár... Kijutva e bűzös mocsárból, létre kell jönnie egy egészen új egyezségnek a politika, a média, a rendőrség és a törvény közötti egyensúlyról a sajtó önkorlátozásában és az újságírói gyakorlatban. A veszély az, hogy egyszer, amikor a kezdeti sértődés elmúlik, Nagy-Britannia újra hajlik majd a félig végrehajtott félmegoldásokra, ahogy ez a parlamenti költségek körüli botrányt követő alkotmányreform esetében is történt. Ám most a brit politikai rendszer elmúlt harminc évének egyik legjelentősebb válsága megadta a lehetőséget. Ősszel már egy árnyalattal szabadabb Nagy-Britanniába térek vissza.

A szerző az Oxfordi Egyetem európai tanulmányainak professzora, a Stanford Egyetem Hoover Intézetének tudományos főmunkatársa. Írását rövidítve közöljük.