Történet nélkül nem megy
Ezen belül kiindulásként még azt tartja fontosnak leszögezni a forgatókönyvírásról, hogy nem egyszemélyes munka. Ahogy Hart fogalmaz: kell egy állandó női partner, aki képes a női karakterekbe „belebújni” – s azáltal, hogy más nézőpontot képvisel, garantálja az egyensúlyt a különböző nemű figurák között. James V. Hart tehát vallja, hogy a forgatókönyvírás nem női vagy férfimunka, hanem írói feladat; ezért is sajnálja, hogy a szakmán belül mégis jókora kisebbségben vannak a nők. Ez az aránytalanság amúgy igaz a teljes filmszakmára, így a rendezőkre is, bár mintha mostanában kezdenének új szelek fújni Hollywoodban. Az, hogy Kathryn Bigelow Oscart nyerhetett A bombák földjén című mozijával, már egyértelműen a változásra utal.
De nyilvánvalóan eltelik még némi idő, mire az arányok elérik az „egészséges” szintet.
Hogy lehet valakiből forgatókönyvíró? „Nagyon jó kérdés” – gondolkozik el Hart, ugyanis amikor ő a szakmát kezdte, még minden nyitott volt. A hetvenes években még egészen könnyű volt íróként a tűz közelébe kerülni Hollywoodban. A rendszer kiszámítható volt,mindenre volt elegendő pénz és idő. Ezzel szemben mára, elsősorban a technika fejlődésének betudhatóan, teljesen átalakult a struktúra. Manapság előfordulhat, hogy írunk egy forgatókönyvet, másnap pedig leforgatják, ami teljesítménynek nem akármilyen, viszont a színvonal drasztikus zuhanásához vezet. Igaz, ugyanakkor mindenki tanulhat abból, hogy egy-egy írását akár egy mobillal leforgatja, és így kitapasztalja, hogy ami papíron működik, ugyanolyan hatásos-e mozgóképen is. Mindenesetre a kérdésre leginkább az a válasz, hogy ma is bárkiből lehet forgatókönyvíró, ha „tehetséges és éhbérért hajlandó dolgozni”.
Arra a felvetésre, hogy manapság miért olyan egysíkúan önismétlő minden hollywoodi produkció, James V. Hart elismeri ugyan a jelenséget, de az álomgyár védelmében siet hozzáfűzni: az Eredet pél dául üde kivétel, továbbá úgy gondolja, hogy a kis költségvetésű produkciókban rengeteg ötlet van. Mivel itt alacsony a kockázat, nem annyira erős a stúdió kontrollja, és ilyenkor számos meglepetés születhet. Például a Másnaposok első részének frissességére nem számított senki, A gyerekek jól vannak Oscar-jelölésekig jutó karrierjére pláne nem.
Számos kritikában olvashatjuk mostanság a „túlírt” jelzőt. Amikor ezt szóba hozom, James V. Hart elmosolyodik és annyit jegyez meg: a kritikusoknak fogalmuk sincs, hogy mi minden történik egy kész forgatókönyvvel, mire abból film lesz. Ezért fordulhat elő, hogy az írók indokolatlanul sokszor válnak bűnbakká az ítészek szemében. Ha egyszer valaki végigkövetné, hogy egy-egy könyv hogyan alakul át a script doctorok, a rendező, a színészek közreműködése során, kiderülne, hogy a folyamat végére már legtöbbször köszönő viszonyban sincs a kettő. A forgatókönyvírás nem önálló irodalmi munka, hanem egy folyamat része.Meg kell tudni békélni azzal, hogy a végeredmény csupán egy film vázlata. Mivel James V.
Hart két regényt is írt, pontosan tudja, érti a „helyi értékeket”. Különösen akkor nagy a forgatókönyvíró kockázata, amikor ismert irodalmi művet adaptál – ő pedig legtöbb filmje esetében ezt tette. Egyrészt az író haragja is lesújthat (nem véletlen, hogy leginkább a halott írók műveit szereti), másrészt az olvasók mindegyike fejben már leforgatta a saját filmjét.
Hogy lehetmindezek ellenére felelősséggel űzni ezt a munkát? Mondjuk úgy, hogy ha az író a produceri feladatokat is vállalja, mint Hart számos film – jelesül a Hook vagy a Drakula – esetében. Vagy sikerül pénzt szerezni rá, vagy nem.
Amikor igazán problémás ügyek felől faggatom, pályafutásának egyik fontos állomásáról, a Kapcsolatról mesél a neves forgatókönyvíró. Számos írót és rendezőt bedarált már a Warner, amikor Hart végül lehetőséget kapott (majd kirúgták, de mivel később mégiscsak az ő verzióját használták fel, megkapta az első írói kreditet). Viszont ő volt az első, aki bevonta az eredeti regény íróját, Carl Sagant – közben persze nagyon félt a haragjától –, akivel kiegészítették a könyvet néhány személyes motívummal. Például kidolgozták a Jodie Foster által alakított tudós és a David Morse játszotta apja viszonyát. A mű egyik utolsó jelenete, melyben Morse feltűnik Foster előtt, sokszorosan értelmezhető, hiszen nem tudni, hogy valóban az apja, az Isten vagy egy földönkívüli jelent-e meg. Hart szerint ez volt a forgatókönyv tökéletes pillanata: költészet a filmben.
