A zene mindenkié. Ki kéri?
– Az alsó tagozatban sokkal több kreatív, a tartós figyelem kialakítását célzó énekes-zenés játékra és ritmikus mozgásra lenne szükség, a mélyreható zeneelméleti ismeretek megszerzését a felső tagozatig, a zenetörténeti tudásét pedig akár a középiskoláig is kitolhatnánk. Ezzel egybehangzó véleményt hangoztat Laczó Zoltán egyetemi docens, zenepszichológus, zenepedagógus, aki szerint a zenetanítás olyan emberi tulajdonságokat épít be és szabályoz, mint például a szublimáció – ami a belső feszültségek, szorongások, indulatok levezetése és feloldása művészi-alkotói tevékenységben. Úgy véli viszont, hogy a nemzeti identitástudatot is remekül formáló népzene elméleti kicsontozása – ami a mai tankönyvek egyik fő sajátossága – nem vezet sehová.
– Amikor Nemesszeghyné Szentkirályi Márta 1950-ben iskolaigazgató lett Kecskeméten, elhatározta, hogy az egyik első osztályban mindennap tart énekórát. Engedélyt erre csak négy év elteltével kapott. Valami nagy-nagy csoda történt ott, amit Kodály is felfedezett: a gyerekek másfél év elteltével már lapról olvastak, több szólamban énekeltek, és ragyogóan szolmizáltak. Országszerte megnőtt az érdeklődés mind a gyerekek, mind a szülők körében a különlegesnek mutatkozó oktatástípus iránt. Olyannyira, hogy kapacitás híján a későbbiekben felvételiztetni kellett – emlékezik vissza Laczó Zoltán a kezdetekre. Az említett iskola volt az első ének-zene tagozatos általános iskola az országban (Kodály iskola néven ma is létezik), melyet még kétszázharminckilenc másik követett.
– Ma már egyre kevesebb intézményben folyik magas szintű zenei munka, viszont van még néhány, amely nemzetközi szinten is kimagasló – mondja Nemes László Norbert. –Két, egymásnak látszólag ellentmondó jelenségnek vagyunk szemtanúi: egy maroknyi iskolában változatlanul sikeres a kodályi alapokra épülő zenepedagógiai gyakorlat, ugyanakkor válságban vannak az értékek. Egyre kevesebben tartják fontosnak a zenei élmények megszerzését. Pedig Kodály is rávilágított arra, hogy az iskolai zeneoktatás nem elsősorban a zene ügye. Hogy mi történik e téren az iskola falain belül, az szinte csak a pedagógus személyétől és a munkáját segítő vagy akadályozó iskolai környezettől függ. Vanmit helyrehozni, hiszen aNemzeti alaptanterv 2003-as bevezetése után az egykor nagy hírű magyar zeneoktatás is zuhanórepülésre váltott. A művészeti tárgyak aránya a műveltségi területek egészében alsó tagozatban tíz, a 12. évfolyamban öt százalék lett. Ezen öt részterület osztozik. „A művészeti nevelés lényege, hogy a művészetet a gyerek nevelésének középpontjába helyezi” – állítja szilárd meggyőződéssel ugyanezen tervezet. Nemes László Norbert hozzáteszi:
– A zeneiskolák lényege a tehetséggondozás. Ez az intézményrendszer, valamint a középfokú konzervatóriumok hálózata – bár számuk irreálisan magas – szintén nagy kincs, magyar sajátosság. Angliában például, ahonnan Kodály a húszas években az elragadtatástól szinte mámorosan tért vissza Magyarországra, a magas szintű zenetanulás még ma is csak kevesek kiváltsága.
Az alapító okiratának megfele lően harmincöt éven át elsősorban külföldieket oktató Kodály Intézet egyre nagyobb részt szeretne vállalni a hazai zenepedagógusok képzéséből. Kecskemét városa a magyar hallgatók részvételét az intézet nyári kurzusán egymillió-hatszázezer forintos ösztöndíjjal támogatta az idén. Nemes László Norbert célja, hogy a Kodály Intézet a magyar ének-zene tanárok képzésének hazai központjává váljék.
– Az ott felhalmozott, hatalmas szellemi és tárgyi tudás nélkülözhetetlen a magas színvonalú képzéshez és a kutatómunkához. Kettős jelszavunk a hagyomány és megújulás: Kodály zenepedagógiai örökségének adaptálása a felnövekvő Y generáció oktatásában. A ma iskolába járó fiatalok sok tekintetben máshogy fogadják be a zenét, aminek befolyásolnia kell a pedagógiai repertoár feldolgozását is.
– Az ének-zene tanárok nem vették észre, hogy elzúgott mellettük a világ. Még ma is úgy hiszik, hogy az a tananyag vezérli a növendékeiket, amelyet ők tanítanak, noha a gyereket sok minden vezérli, csak az nem. Sőt az egyenesen kivezérli az iskolából – mondja Laczó Zoltán. Szerinte a felsőfokú képzésben oktató tanárok legnagyobb része tanácstalan azt illetően, mi volna 2011-ben a missziójuk – miközben statisztikai adatok bizonyítják, hogy az ének az utolsó helyen áll az általános iskolai tárgyak megítélésében. Sok minden dolgozik ellene annak, ami egykor felépült.
– Jó lenne, ha visszatalálnánk az eredeti gondolatokhoz – s itt nem a 60-as és 70-es évek tanítási módszereire, hanem Kodály pedagógiai elveire gondolok – mondja Nemes László Norbert. A zene öröme, a benne való aktív részvétel, a vonzó, nagy formátumú pedagógus mintája minden elméleti tudásnál fontosabb, mert mélyebb nyomot hagy a gyerekekben. Nagy muzsikus egyéniségek részvétele az iskolai zenetanításban hihetetlenül fontos volna.
Hadas Miklós szociológus Kodály szerepét a prófétáéhoz hasonlítja. S valóban: az, amit megvalósított a zenepedagógiában, karizmatikus személyisége és kisugárzása nélkül lehetetlen lett volna. Laczó Zoltán abban látja az újabb próféták hiányának okát, hogy a Zeneakadémia az elmúlt évtizedekben nem nevelt ki jelentős tanáregyéniségeket. A „Legyen a zene mindenkié!” koncepcionális alapgondolat elfogadható volt a szocializmus idején, amikor társadalmi egyenlőségre törekedtek, s valószínűleg nagy szerepe volt abban, hogy Kodály elvei ilyen hatásfokkal érvényesülhettek.
Akárhogy nézzük is, változásra és változtatásra igen nagy szükség van. Szellemi örökségünk ápolása és életben tartása nem lehet kizárólag egyes intézmények feladata.Ha az állammagára hagyja ezeket a létesítményeket, nem sok jót remélhetünk: Liszt Ferenc születésének éppen a kétszázadik évfordulóján – ünnepi műsorok és koncertsorozatok „tűzijátéka” közepette –jutott a csőd szélére az általa alapított és elsőként elnökölt Zeneakadémia. 2012-ben Kodály Zoltán születésének 130. jubileumát ünnepeljük majd.
