Alan Hollinghurst a kortárs brit irodalom egyik legfontosabb és talán legünnepeltebb szereplője; akinek júliusban megjelenő, új opusát (The Stranger’s Child) hazájában bizalommal ötvözött, izgatott várakozás övezi. Az Oxfordban végzett, 1954-es évjáratú költő-szépíró negyedik regénye, számos rangos elismerés mellett elnyerte a Booker-díjat. A 2004-es autofikció főhőse – mint az író összes eddigi, szépprózai munkájában – egy, a nemi identitását a Szerzőhöz hasonlóan nyíltan vállaló, homoszexuális fiatalember.

Az Oxfordban, angol szakon diplomázott Nick Guest mesterképzése idején egykori évfolyamtársa, plátói vágyának tárgya, Toby Fedden családjának londoni otthonában él. A Notting Hill-i Fedden-lak feje, az előkelő arisztokrata-zsidó famíliába benősült Gerald Fedden egy vidéki kisváros, Barwick (Nick szülőhelye) új tory-képviselője, az alsóház tagja. A konzervatív Thatcher-éra, és a démoni AIDS-korszak idején játszódó, négy évet átfogó (1983–1987) romlásregényacamp-esztétika jegyében fogant, elégikus és kíméletlen társadalmi szatíra. A campet, vagyis az LMBT (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű) szubkultúrához köthető látás-, szemléletmód és (művészi) magatartásformát Susan Sontag így summázta: „a stílus diadala a tartalom fölött, az esztétikáé a morál fölött, az iróniáé a tragédia fölött”.

„A stílust szeretném vizsgálni, (…) amint egyes dolgokat elrejt, másokat ugyanakkor felfed” –mondja a (mind a saját neméhez vonzódott) Joseph Conrad, Henry James és George Meredith oeuvre-jét kutató Nick. Aki 1983 egyik fülledt augusztusán átéli első, homoszexuális aktusát az újsághirdetés útján megismert Leóval – a kertészkunyhó mögötti murvás parkban. A pallérozott, kifinomult, elsőgenerációs értelmiségi hamarosan a felső tízezer állandó partikelléke, élvezeti cikke lesz. Pompás társalgó, mely már-már hivatásává váló tevékenység lényege a „csupa incselkedő udvariasság és leplezett könyörtelenség”. Gyakorlott botrányelhárító – nem sejtve, épp az ő személye kínos és fenyegető erejű.

A kultuszkönyv címe az angol festő, szatirikus grafikus, rézmetsző WilliamHogarth pontyhátívként is ismert szépség- vagy kígyóvonalára utal,másrészt Nick szeretője, Wani Ouradi így hívja a kokaincsíkot. Szimbolikus, hogy Pontyhátívnek nevezik Guest és Ouradi mementónak tekinthető luxusmagazinját is. A szépség vonala saroktétele a skizoid kettősség, kétértelműség, amely a camp (egyik) vízjele. A kamaszos, naiv-idealista Nick a színlelés szpartakiádjának vesztese. Janusarcú környezetével ellentétben nem alakoskodik, bár simulékony, alamuszi és konfliktuskerülő. A Fedden-házban családtagnak hiszi magát, holott „olyan elem, amit sem elfogadni, sem figyelmen kívül hagyni nem tudnak”. Azért ül(het) az asztalnál, hogy kilegyen a létszám. Kedvenc idézete az általa rajongott James A jó ajánlat című színművéből az alábbi, egy vidéki ház komornyikjának feltett kérdés: „Úgy értem, kihez tartozol szépségesen?”

A szépséget az általános züllés közepette kivált mindennél többre becsülő és jobban áhító Nick ugyanis senkihez sem tartozik: lézengő udvaronc – egy élveteg, önmagát felemésztő, cinikus látszatvilágban. Árulkodó, hogy titkos szerelmei mind idegenek: a bigott anyjával élő, cockney Leo Charles jamaicai, míg a milliomos mágnás fia, az Oxfordban tanult Wani Ouradi libanoni. Utóbbinak, mint Nick majd mindegyik hajdani, meleg és/vagy biszexuális campustársának, menyaszszonya van. Guest a saját klubjában is kívülálló. Anyja szavajárásával pedig: „izébizé”.

A James-életművet parafrazeáló, háromrészes, tüntetően klasszikus nagyregény azt bizonyítja, hogy alkotója számára a campség elsősorban (Sontagot citálva) „a kultúrával kapcsolatos arisztokratikus póz” – és nem a rossz ízlés affektált szubkultúrája. Hollinghurst, e ragyogó formátum, azonban mindent tud az utóbbiról is. Karakterábrázolási képessége parádés, párbeszédei briliánsak, és mutasson be bármilyen közeget, hitelessége, az aprólékos részletek iránti érzéke lenyűgöző. Egyforma könnyedséggel mozog a bankár Lord Kessler XIX. századi, műtárgyaktól roskadozó, viktoriánus kúriájában; egy meleg vízi telepen; a Ladynek (Mrs. Thatcher) adott mondén fogadáson; a barwicki csizmahajító versenyen. Berta Ádám fordító az irodalmi-zenei utalásokkal átszőtt, virtuózan elegáns szöveggel eleinte derekasan küzdött, végül tisztesen birkózott meg; noha a campre, úgy is mint jelzőre, nincs megoldása.

Alan Hollinghurst erotikusan nyers áldozattörténete nem melegregény. Baljós, vitriolos, megrendítően érzelmes danse macabre-ja a kirekesztettségről, az elszigeteltségről, a pusztulásról beszél. Arról, ahogyan a szépség elenyészik, és az önmagát (rém)álomba ringató, szorongó ember – az illúziói után – lemond saját magáról.