A kötetekben feltárta a tévhitek ellentmondásait, és persze az eredetükre is rámutatott. A politika szinte mindegyikben szerepet játszik, hiszen az ellenfelekről kedvtelve terjesztik a legvadabb marhaságokat is. És el is hiszik róluk. Az éppen aktuális pártharcokban a francia forradalom óta gyakran megesik, hogy sötét színben tüntetik fel a történet egyik vagy másik oldalán álló szereplőket.

Hogy valaki nekilásson a tévhitek cáfolásának, bátor embernek is kell lennie. Ugyanis ezek a hamis sztereotípiák szinte vallási hithez hasonlóan lebegnek az emberiség tudatában. Hahner Péterrel egy könyvesboltban beszélgettünk. A közeg hatására felmerült benne egy eset, amely elgondolkoztatta.Másfél évvel ezelőtt könyvnézegetés közben két fiatal könyvesbolti eladó beszélgetését hallgatta akaratlanul is, akik arról győzködték egymást, milyen sok csapás sújtotta nemzetünket az elmúlt évezredben, és hogy ennek az oka a viszály és a pártoskodás volt. Hahner Péter ezért könyvében ennek a tévhitnek is szentelt egy fejezetet. Ebben megírja, hogy ha megismerkedünk az angol, a francia, a spanyol, az amerikai vagy az orosz polgárháborúk történetével, nyugodtan megfeledkezhetünk az örök széthúzást hozó turáni átok legendájáról. A mohácsi csata sem a legendás széthúzás következtében veszett el: az oszmán hadsereg elsöprő fölényben volt. És hogy Mátyás óta nem nyertünk nagy háborút? A napóleoni háborúban a magyar regimentek a győztesek oldalán harcoltak. A győri csata pedig – állítja –nem szégyenletes hadi kudarc. A franciák harcedzett ezredekkel támadtak, és nagy túlerőben voltak a nemesi felkelés amatőr katonaságával szemben. De azt is mindig megmagyarázza, honnan eredhetnek a történeti legendák. Például az, hogy Mária Teréziát hírbe hozták daliásmagyar udvari testőreivel. A családközpontú és rendkívül erkölcsös özvegy császárnéra az orosz Nagy Katalin „kalandjait” vetíthették át. Hahner az előző könyvében összeszámolta a német hercegnőből lett II. Katalin cárnő viszonyait, és arra a következtetésre jut, hogy mai szemmel semmiképpen sem tekinthető különlegesnek a szexuális étvágya. De hogy a XVIII. századi uralkodóknál maradjunk, ő azt szeretné, ha II. József sem tündökölne már az értelmiségi reformer szerepkörében. A kalapos királyt sokkal inkább kisstílű bürokratának, embertelen okoskodónak látja, aki főleg a későbbi íróknak köszönheti a róla kialakult kedvező képet. Öccse, II. Lipót sokkal liberálisabb gondolkodású uralkodó volt, csak éppen a neki jutott két év nem volt elegendő, hogy a birodalomban bevezesse előzőleg Toscanában kipróbált elképzeléseit.

És már itt is vagyunk a francia forradalom és az első császárság idején. Ez Hahner Péter igazi közege. Előzőleg azonban még megcáfol egy pár hamis közhelyet. XIV. Lajos nem állította, hogy ő maga lenne az állam. Sőt épp az ellenkezőjét mondta. A Vasálarcos sem elrejtett királyfi, hanem egy túl sokat tudó szolga volt. A szerző első könyvét a zsarnokság szimbólumának tartott Bastille bevételéről írta. (Mint megjegyzi, akkoriban azt javasolták neki, írja meg a Bastille kiadásait is.) A Bastille persze távolról sem volt annyira szörnyű börtön, 1789 nyarán a felkelők sem a foglyok kiszabadításának szándékával ostromolták meg, hanem az ideszállított puskaport akarták megszerezni. XVI. Lajos pedig egyáltalán nem volt zsarnok, inkább egy igen tehetséges, jobb sorsra érdemes uralkodó. A felesége nem javasolta a szegényeknek, hogy „egyenek kalácsot, ha nincs kenyerük”. A francia dinasztia történetéhez egyébként is rosszindulatú szóbeszédek, hamisságok tömegét ragasztotta a későbbi republikánus propaganda.

Hahner téveszme elleni fellépéseinek egyik oka, hogy meggyőződött róla, a történelem interpretálói mindig a maguk aktuális politikai érdekei szerint teremtettek hősöket és ellenhősöket. Robespierre és a radikális jakobinusok heroizálása így jól jött azoknak, akik a sztálini terrorra, általában véve a „forradalmi diktatúrára” kerestek megfelelő elődöket. És itt elérünk a nagy korszak két szereplőjéhez, akik manapság foglalkoztatják a történészt. Fouché és Talleyrand egyaránt a forradalom nemzetgyűlési képviselői, később a köztársasági kormányzat fontos szereplői. Ezután Napóleon miniszterei lettek, végül pedig a Bourbon-restauráció előkészítői. Párhuzamos életrajzot ír róluk, hogy változtasson a kor szinte örökös rendőrminiszteréről és külügyminiszteréről kialakult hamis és gyűlölködő képen. Aktuálisnak ígérkezik, hiszen a világtörténelemben kevés olyan alak van, akik ennyi rendszerváltást, államformacserét végigéltek, és végül természetes halállal távoztak az árnyékvilágból. Hahner Péter úgy látja, hogy a kortársak irigysége és az utókor értetlensége együtt alakította ki a képet a két „nagy árulóról”. Az a kép maradt fenn róluk, amelyet kortársuk, Chateaubriand, a romantikus író és eltökélt királypárti vetett papírra emlékirataiban, felidézve azt a pillanatot 1815-ből, amikor ők ketten beléptek XVIII. Lajos (a forradalom által lefejezett király öccse) szobájába.

„Váratlanul kinyílik egy ajtó, és belép csendesen a romlottság a bűn karjára támaszkodva: Talleyrand úr Fouché úr által támogatva. A pokoli látomás lassan elhaladt előttem, behatolt a király szobájába, és eltűnt.” Így írta le a jelenetet a korszak egyik legnagyobb írója, aki az előszobában várakozott, megalkotva a minden helyzetben felülkerekedő árulók imázsát. Nos, Hahner Péter szerint ezt a kétszáz éves tévhitet ideje megcáfolni. Ő nem árulókat, hanem inkább tehetséges politikusokat lát bennük, akik alapjában hűek maradtak a forradalom eszményeihez és hazájuk érdekeihez.

Talleyrand, aki püspök volt a királyság idején, kiválóan értett a közgazdaságtanhoz is, nem csak az euró pai diplomáciához. Rá akarta bírni mind a köztársaság kormányát, mind Napóleont, hogy kössenek békét Nagy-Britanniával és Ausztriával, Oroszországot pedig tartsák távol az európai hatalmi küzdelmektől. Ezt a nagyhatalmat ő az európai politikai rendszerektől idegen, az ázsiai világhoz tartozó zsarnokságnak tekintette.

A történész azt is elismeri, hogy a közvélemény egy része meglepően ragaszkodik a legkülönbözőbb tévhitekhez. Könyveiben többször is felhívja a figyelmet arra,hogy amarxizmus–leninizmus történelemszemléletének, fogalomvilágának minden maradványát el kellene távolítani tankönyveink ből, az ősközösségtől és a rabszolgatartó társadalmi rendtől kezdve a feudalizmusom át egészen a polgári forradalmakig. Emellett apró érdekességekre is felhívja a figyelmet. Például arra, hogy a középkorban ugyanolyan ismeretlen volt az első éjszaka joga, mint a sokat emlegetett erényövek, amelyeket állítólag a keresztes hadjáratba induló lovagok tettek hitveseikre. Napóleon pedig egyáltalán nem volt alacsony a XVIII. század végén a maga 169 centijével. Arra sincs adat, hogy Hitlernek csak egy heréje lett volna. Sok elavult nézet és abszurd legenda él továbbra is a köztudatban és a médiában a legkülönbözőbb történelmi hősökről, pedig rengeteg új kutatási eredmény látott napvilágot, amelyek alapján a tévhitek megcáfolhatóak. Ő ezeket használja fel könyveiben.

Kesernyésen jegyzi meg, hogy egyegy tévhit cáfolatára milyen vad reakciókat kapott. (Az internetes véleményszabadság ugyanis a kretének újabb tömegeit szabadítja a világra, akik védik a hülyeséghez való természetes jogukat. – M. G. megjegyzése.) Természetesen rengeteg titokzatos ügy van a közelmúltból, amelyek megfejtésére naponta sokan vállalkoznak. Ilyen a Kennedy-gyilkosság vagy a Diana hercegnő halála körüli állítólagos rejtélyek. De az ideológiává izmosodott tévhitek közé sorolja az antiszemiták bibliáját, a Cion bölcseinek jegyzőkönyve című hamisítványt, amelyet hiába szedtek ízekre a tudósok. Az antiszemita tévhitek mellett azonban akadnak jócskán antiklerikális, vallás- és katolikusellenes legendák is, amelyek ugyanilyen alaptalanok. Ilyen például Johanna nőpápa legendája, vagy az, hogy az ellenreformáció és az újkori inkvizíció lefékezte volna a tudományos fejlődést.

Hahner Péter megemlít olyan tévhiteket is, amelyek beépültek a hazafias legendák közé. Ilyen például az az elképzelés, mely szerint Magyarország a XVII. században „két pogány közt” szenvedett, küzdött. Csak egy „pogány” volt, az Oszmán Birodalom, amely alaposan visszavetette mindazon területek fejlődését, amelyekre kiterjesztette fennhatóságát. Hazánkat a Habsburgvédőernyő óvtameg attól, hogy teljesen török uralom alá kerüljön. Thököly pedig szerinte nem hazafi volt, hanem az oszmánok csatlósa, és rengeteg bajt okozott az északi területeken, ahol török vazallus államot szervezett magának. A XVIII. századi Habsburg-elnyomás sztereo típiáját már régen felülvizsgálták a történészek.

Vannak ugyanakkor hasznos tévhitek is, Hahner ezek közé sorolja az ősi magyar–lengyel szövetség sztereotípiáját. Mert ugyan nem igaz, hogy soha nem hadakoztunk egymás ellen (II. Rákóczi György erdélyi fejedelem és lengyel trónkövetelő a svédekkel együtt pusztította végig Dél-Lengyelországot), de a két nemzet közötti szimpátia felülírta ezt a kínos epizódot.

A történész most azt mondja, új témát keres, és felhagy a hasonló kötetek összeállításával. A tévhitek, sztereo típiák üldözésével aligha. Van még dolga elég.

Névjegy

HAHNER PÉTER

„Azért lettem történész, mert fokozatosan rájöttem, hogy igazából ez érdekel engem.” A most 57 éves egyetemi oktató ugyanis először magyar–könyvtár szakot végzett a szombathelyi főiskolán, a történészdiplomát csak később sze rezte meg. Volt közben segédkönyvtáros, a Fővárosi Moziüzemi Vállalat közművelődési üzemvezetője, és később lexikonszerkesztő is.1985 óta a pécsi egyetemen tanít történelmet. Tíz éve ugyanott az újkortörténeti tanszék vezetője. Fő kutatási területe a nagy francia forradalom története és történetírása.