Polaroid Herceg köztünk jár
Ízléssel. Az meg már direkt oké, hogy a szürke-kék kombó pászentos a metró színeivel, így a herceg szépen el tud simulni a nagyváros alatti rengetegben.
Pop City Trash – ez a címe Hubertus von Hohenlohe kiállításának. Nem túl rejtélyes címke: a Nemzeti Múzeumban azt kapjuk, amit ígérnek. Popváros szemetét. Popot, várost, szemetet. Persze nem konténerbevalót, inkább a konténerből elvágyódót, kihalászottat, feldolgozottat. Aztán falra applikáltat. Azért az elég érdekes helyzet, amikor a popkultúra aktív résztvevője, mint valami szellem, kiszáll saját magából, idézőjelbe teszi, amit felülről lát, önfelségéből és környezetéből műalkotást hoz létre, és ezzel nemcsak magát a popkultúrát, hanem az arról való gondolkodást is alakítja, megpróbálja alakítani. Valami ilyesmit csinál a kis herceg.
Akinek egyébként akár az egész élete is felfogható valamiféle furcsa műalkotásként. Az idén az ötvenkettediket taposó arisztokrata a mexikói síszövetség képviseletében indult pár téli olimpián. A szövetséget egyébiránt ő maga hozta létre 1981-ben,majd önmagát delegálta a játékokra. Az első volt, aki mexikói színekben lécre állt az ötkarikás játékokon. Ez Szarajevóban történt amúgy. Aranyat nem nyert ugyan, de ’88-ban, ’92-ben és ’94-ben is ott volt a vonatkozó olimpiákon, Mexikó dicsőségére.
Tizenkét világbajnokságon vett részt, egy lábtörésmiattmajdnem vissza vonult, de van Isten!, visszatért, és a tavalyi téli olimpián az egyetlen mexikói síelőként vett részt. Egyszersmind ő volt a játékok legidősebb résztvevője. Egy nagyanyai ágon mexikói hercegi sarj, aki Spanyolország mellett huzamosabb ideig élt Bécsben, fotózott, művelte a művészetet ezerrel, néha átugrott a tengerentúlra síelni vagy mi, közben meg gyakran múlatja együtt az időt világsztárokkal, gyors sportkocsikkal és mindennel, ami az ilyen életmóddal együttjár.
Már ez is majdnem elég volna Ionescónak, hogy a kopasz énekesnő minden ujját megnyalja egy ilyen hősért, pláne, ha még azt is látná-hallaná a YouTube-on, ahogy Hubertus von Hohenlohe éneklést imitál, kis rosszindulattal a kései Bros modorában, ám azért tulajdonképpen nem is olyan rosszul, illetve hát egészen szórakoztatóan. Keressenek rá az Andy Himalayára vagy a Royal Disasterre a videomegosztón, és élvezzék, amit látnak. Tényleg királyi katasztrófa. Polaroid Hercegnek egyébkén példaképe és korábbi jó barátja, Andy Warhol nevezte el.
Így már mindent értünk.
A Nemzeti Múzeumban kissé furcsán hat a kiállítás, amely különben a Ghitta Carell fotóit bemutató, nemrég bezárt tárlat melletti termekben látható. Mindkét exhibíció kurátora Zsazsi Chaillet volt, akinek tekintélyes gyűjteménye van Hohenlohe munkáiból, talán a személyes rajongás mián kerültek a popművész darabjai a patinás épületbe. Vagy talán mert így még szembetűnőbb a kontraszt, amely a hagyományos művészetfelfogásba inkább illeszkedő kiállításoknak helyet adó múzeum, és a nagyváros forgatagából, vagyis természetes élőhelyéből kiszakított trashművek között feszül, feszülget. Ezt látszanak alátámasztani például a falakon olvasható, krédószerű mondatok, például az „I am a street artist without a street”. És tényleg: hogy viselkedik a street art, mikor már nem az utca a helyszín, hanem egy kiállítóterem?
Innen-onnan felszedett, lekapart, elkapott plakátok, új kontextusba helyezett reklámgrafikák, szimbólumok, „igazi” szemétről készült képek, a világ „igazi” hősei, sztárok, modellek, csipetnyi politikum. C-printek, digitális nyomatok és fotók, fotók, fotók. Ezek közül jó néhányon maga a művész is megjelenik, kihasználva például a tükörhatást, így nemcsak a művet, hanem a mű elkészülésének pillanatát is bemutatja Hohenlohe. Itt nemcsak szóvirág, hogy az artista ott bújik meg a műben, hanem teljesült szándék.
Másfelől pedig talán átvezetés a tárlat intimpistáskodó részébe, ahol már nincs alkotásmáz, ahol konkrétan tényleg saját magát, családtagjait és barátait mutatja meg, bízvást amatőrnek nevezhető fotográfiákon. Ez a kitárulkozás vagy mi csak elsőre meglepő: ha végiggondoljuk, logikus, hogy az utcai benyomásait így-úgy rögzítő, a képeken saját magát sejtetve megjelenítő Hubertus von Hohenlohe végül eljut odáig, hogy valódi magánszféráját tárja a látogató elé. Egy helyütt olvasom: ez a fajta személyesség kicsit kényelmetlen lehet a szemlélődőnek. Hát, nem tudom. Ha valaki önmagát, az egész életét műalkotásnak gondolja, s ennek szellemében él, akkor azért nem annyira meglepő, hogy levetkőzik tényleg. De azért egomániának is nevezhetjük bátran. Amúgy szerintem jóval nagyobb a füst, mint a láng.
Polaroid Herceg július 30-án lovagol ki Budapestről.
