Galériánk megtekintéséhez klikkeljen a képre!

A remények és kudarcok hullámvasútja akkor kezdődött, amikor jó tíz éve az egykori Közraktárak épülete kimaradt a Nagycsarnok felújításából; aztán nem lett itt új Nemzeti Színház, de a kulturális főváros centruma sem. Romlott viszont folyamatosan, hogy aztán egy holland sztárépítésszel felpántlikázva merész kulturális célú ipari rehabilitációs projekt sarjadjon ki belőle. Aztán összeveszett beruházó és építész, vitájuktól volt hangos a szaksajtó, szóval folyamatosan dőltek ránk az érvek és sztereotípiák pró és kontra, miközben éppen ez az információzuhatag temette maga alá és takarta el a lényeget – „működik” vagy „nem működik", ami közben elkészült? Újabb gagyi lesz, vagy az a Budapestről mindig is hiányolt, erős kortárs építészeti jel? És közben vajon a kishitű és mindig a Nyugatról érkezőnek igazat adó ká-európai vagy a kurucoskodva öntudatos magyar belterj sztereotípiája kerekedik felül a fejünkben?

A vita, ugye, abból fakadt, hogy a holland tervező, Kasper Oosterhuis az épület különleges, „non-standard” jellegére való tekintettel nem csak sima tervezőként akart részt venni a projektben. A beruházó Porto Investment viszont ezt a részvételt igen drágállotta, ezért – tartva magát a magyar szokásokhoz – inkább kivitelezői pályázatot írt ki, és a különleges műszaki tartalmat magyar építőkkel, valamint egy tapasztalt német-osztrák csapattal próbálta meg összehozni.

Azt mindenki látja, hogy ez nem éppen egy kockaépület téglából és betonból: a változatosan amorf halforma acél háromszögekbe foglalt különleges üveglapok végtelen mátrixából áll össze. Hát igen, a vita éppen e körül az „áll össze” körül csomósodik. Mert hiába hasonlít messziről a tervekre, ha magyar fémszerkezete végül úgy viszonyul majd az elvárt plasztikos könnyedséghez, mint egy T–34-es az új VW Passathoz. Ezen a műszaki színvonalon az elvárás nyilván nemcsak annyi, hogy ne ázzon be és lehetőleg ne omoljon öszsze; de ha az épülethez hűen nem csak erőlködés látszik rajta, már közelebb járunk a megoldáshoz.

Nem állítom, hogy belülről is ugyanolyan könnyed, az eleganciája viszont legyűr minden kétkedést. A távoli külső ugyanis illúzió, éppenséggel a könnyedség illúziója, ugyanaz belülről viszont súlyos tonnák és hatalmas terek jelenléte. Belülről érezni igazán a feszülő erőket és méreteket, és ami Budáról csak játékos pikkelyeknek tűnik, az közelről hópehely-szerkezetű fém óriásidomok végtelen rácsozata. Ha egyenként vizsgáljuk, azok a roppant erők is megmutatják magukat, amelyeket meg kell tartaniuk, de az ötlet sokszorosításukban van – ahogy sorba, majd végtelen mintába rendeződnek, újra csak a játékosságuk tűnik fel. A CET nem T–34-esnek látszik tehát, hanem inkább valami felfújható strandállatnak.

Azt pedig szinte már az építés alatt megszoktuk, ahogy a Közraktárak egykori épületeihez viszonyul. A három raktárépületnek valamivel több mint a fele maradt meg (pontosabban a kerületi szabályozási terv szerint lebontották, majd vasbetonból újraépítették őket). A két párhuzamos, a Fővám térhez közelebb eső szárnyra települt rá átriumszerűen az a bizonyos könnyűnek tűnő, de egyáltalán nem könnyű héjszerkezet, amely dél felé szinte gyöngéden lefolyni látszik róluk. (Ezen a végén egyébként egy közepes méretű koncertterem lesz majd benne.) Az épület még meg sem nyílt, de kevesebb zökkenővel vált a pesti sziluett részévé, mint mellette a Közgáz-campus új tömbje. Illeszkedik a régihez, miközben a rendelkezésére álló teret sem akarja szétfeszíteni. Az épület tehát igazi kortárs teljesítmény, még ha ez most nem is látszik annyira világosan. A viták tehát ezzel részben zárójelek közé kerültek, de itt a következő és még rázósabb feladat. Működtetni a válságban, ekkora méretben, némi fővárosi ellenszélben, és főleg egy nálunk eddig még sohasem próbált, vegyes üzleti, turisztikai és kulturális funkcióval.

Hosszú csúszással elkészült és már csak a műszaki átadásra vár Budapest legújabb kereskedelm-kulturális központja, az építészetileg is figyelemre méltó Cet.