Nem akármilyen élmény várt rám, egyszeri és megismételhetetlen aktushoz lehetett szerencsém: a minap, egy nyílt nap örvén körülnézhettem a városligeti műjégpálya alapos felújításban részesülő műemléképületében, ezer veszélynek kitéve. Keveseknek adatik meg az ilyen, de például azoknak igen, akik elolvasták az egyik kormányközelinek tartott napilap egyik kormányközelinek vélt hirdetését, emellett volt bennük kurázsi is. A második turnusra húsz ilyen figyelmes és bátor ember verődött össze, nagyjából.

A korcsolyacsarnok épülő-szépülő díszterme

Már a tavi híd felőli lejáratnál látszott, hogy valami nagy-nagy csuda van készülőben. A tetőzet díszműbádogozásának pazar csillogása a Kolozsvár felé vezető főközlekedési út mentén álló legnagyobb hasznos belterű neo-bizantin magánpalazzók pompáját idézte, a ház előtti kialakuló promenád eleganciája pedig már-már dél-svejci parti korzókat. A korcsolyaélek okszerű védelme érdekében a legjobb játszótereken látható gumilapokból szerkesztett járdán haladva remek fotókiállításba botlottunk; a mester az intézmény legújabb hétköz- és ünnepnapjaiból ragadott ki megkapó pillantokat – mindenkinek ajánlani tudom a látottakat.

A bejárás az ún. csatolócsarnokban kezdődött, amely harmincéves emlékeim szerint egy meglehetősen retkes, kopott, rossz fényű enteriőr volt, ha azonban kész lesz, a műemléki és a modern elvárásoknak egyaránt megfelelő, tiszta, gondosan felületkezelt és világos teret nyerünk vele – sugallta a túrát vezető főmérnök, Baranyai Zoltán, aki az egybegyűlteket egyúttal az intézmény történetébe is beavatta, nem túl sokáig húzva ezzel az időt.

A csarnok mögötti részben lesznek az öltözők, ráadásul nem is közönségesek, hanem kisszekrényesek – értesülhettünk, majd mélyebbere hatoltunk, hogy megnézzük azt a helyiségcsoportot, ahol egy korcsolyakölcsönzővel örvendeztetik meg a közt, miután kitolták a hegesztéshez használt gázpalackokat. A műemlékvédelem sokakat foglalkoztató kérdésköre itt ismét felbukkant, többen közbeszóltak, a főmérnök végül azonban abban maradt a látogatókkal, hogy ha mindig mindent kizárólag a műmlékvédelem szempontjai szerint csinált volna mindenki, akkor Pesten ma is földszintes viskók állnának, ráadásul a Belvárositemplomban sem csodálhatnánk meg egyszerre háromféle építészeti stílust.

Egy szómint száz, a novemberre tervezett átadásigmindent igyekeznek teljesíteni, amit a KÖH elvár (nem könnyű, de menni fog), viszont vallják: minden kor bátran tegye csak hozzá a magáét az épített örökséghez, mert az úgy van jól. Tanulságos beszélgetés volt.

Következő megállóként az északi pavilon boltozatos terét jelölték ki, útközben azonban megtekinthettük az igazgatóságnak szánt traktust. Az élet vasárnapjairól rendszerint lecsúszó, ezért alapvetően rém irigy kispolgárként kárörömmel konstatáltam, hogy hiába igazgatóság, némelyik szoba egyáltalán nem nagyobb, mint egy közepes cella a Csillagban. Belülről egyébként az északi pavilon se olyan nagy, mint ahogy kívülről nézve gondolná az ember, de azért ahhoz elég tágas lesz, hogy rendezvényeket tartsanak benne. Ez a terv. A nagyobb lovakat azért nyilván kinnhagyják.

Módunk nyílt megtekinteni az épülő-szépülő dísztermet is, ahol hajdan egyszer találkoztam Demszky Gáborral, bár ő velem nem. Mint megtudtam, ezen a területen a tűzjelzőt leszámítva szigorúan megőrzik, pontosabban visszaidézik az eredeti állapotokat, az eltökéltség bizonyítékaként meg is mutattak egy sorozat gipszkariatidát és oszlopburkolatot, az egykoriak hajszálpontos másolatait. A következő helyiségből, valamint a Műcsarnok felé és több más remek irányba néző teraszából nívós étterem lesz, akárki meglássa. Itt modernebb felfogásban építik majd a belsőt, egy kagylómotívummal ékesített falfülkét azonban örömmel megtartanak – hozták tudomásunkra. E terem –amely a közelmúltig öltözőként hasznosult – egészen a déli kupoláig vezet, ahol ugyancsak javában égett a munka a kezek alatt: a boltozatot gipszkartonozták éppen, ismét bizonyítva, mi mindenre képes korunk e nagyszerű beltéri építőanyaga.

Az előcsarnokot sem hagytuk ki természetesen, amely a csatolóhoz hasonlóan lehangoló helyként él az emlékezetemben. A palota egyik legattraktívabb közegében megint csak őrizni igyekeznek a múltat, itt leginkább az imént látott kariatidák pontos helye és egy régi-új oszlopsor jelezte, hogy nem viccelnek. Az automata beléptetőrendszer látható elemei kissé nyilván belezavarnakmajd a neobarokk összképbe, de amíg a piacon nem lesz hozzáférhető a neobarokk modorú beléptetőrendszer, ezt kell szeretni – vontam le a súlyos konzekvenciát.