„Már kiskoromban is barkácsoltam, a barkácsolás és az orvostudomány pedig nem áll messze egymástól” – ad meglepő választ arra, miért ment orvosi egyetemre. Megérteni a részeket és abból egy egészet összerakni: szerinte ez a közös pont. Noha ma már sejtbiológiával és immunológiával foglalkozik, felvállalja, hogy továbbra is barkácsol: a sejteket ízekre szedve próbál titkok nyomára bukkanni.

Pragmatikus gondolkodását a közgazdász szülőktől örökölte (az édesapja már nem él), festőművész nagyapja műtermében pedig csodálattal nézte, ahogy a részekből összeáll az egész. De legjobban az maradt meg benne, amit orvos nagybátyja mondott, aki szintén kutatóorvos szeretett volna lenni: ha naponta bemegy hozzá harminc-negyven beteg, egész éle tében legfeljebb néhány tízezer emberen tud segíteni – ám ha kutatóorvosként felfedezi egy betegség ellenszerét, emberek millióival tesz jót.

Orvosként is kipróbálta magát Péter a Pécsi Tudományegyetemen, medikusként bejárt ügyelni a baleseti sebészetre. Sosem felejti el az élményt, amikor egy tizenegy órás mellkassebészeti műtétnél (egy ideig) ő volt az első asszisztens. Bevallja, hogy hiányzik a kapcsolat a betegekkel, ráadásul sokan megdicsérték, milyen empátiával kezeli őket.Mégis úgy érezte, hogy a legtöbb manuális orvosi szakma olyan, mint a cipészet: megtanulják és csinálják a szakmát, amely azonban nem sokat fejlődik.

Nagy hatással volt rá az egyetemen Kellermayer Miklós professzor műhelye, amely sok kutatót útjára indított; ebben a laboratóriumban maradt a végzés után. Beleásta magát a molekuláris biológiába és a genetikába, részt vett több molekuláris biológiai vizsgálómódszer meghonosításában. Elvarázsolta, hogy mi mindent lehet egyetlen csepp vérből megállapítani – például azt, hogy miért vezet a magas koleszterinszint egyes emberekben szívinfarktushoz, míg mások büntetlenül ehetnek annyi szalonnát, amennyit csak akarnak.

És jött az első amerikai kaland: négy éven át az alabamai Birmingham egyetemén végzett sejtbiológiai kutatást. Itt is lenyűgözte a barkácsolás. Amikor patkányokból kivett szívizomsejteket tenyésztett kis edényben, a sejtek külön-külön vertek, akár a szív; majd ahogy az osztódó sejtek összeértek, egyszer csak összehangolódtak, és egy ritmusra kezdtek ütni. Péter a saját szemével látta az élet csodáit.

A feleségével és a kislányával ment az Egyesült Államokba, de négy év után visszatért a pécsi egyetem laboratóriumába. Négy évet töltött Pécsett is, és közben együttműködésbe kezdett egy bostoni kutatócsoporttal. 2004-ben vendégprofesszornak szegődött Bostonba. Még nagyobb létszámmal indult a család a második amerikai kiküldetésre, addigra már Péternek a fia is megszületett. Ezúttal három évig maradtak az Atlantióceán túlpartján.

Érezte Péter, hogy három-négy évnél van a határ, ezután még haza lehet térni. Ha viszont öt-hat évig kint marad, kicsi az esélye, hogy visszatalál a magyarországi valóságba. Tudatosan nem lépte át ezt a határt. Hazahúzta a családja és az itthoni élete is. Amerikában zavarta, hogy felületesek a kapcsolatok, és nagyon számítók az emberek. Ám a mérleg másik serpenyőjében ott volt a kinti életszínvonal, a kutatásokhoz biztosított háttér. A benne munkáló kalandvágyat azzal élte ki, hogy visszatért Magyarországra.

Fejvadász cég talált rá Bostonban. Csutora Péter azt tervezte ugyan, hogy hűségesen visszamegy a pécsi egyetemre, de végül elcsábította őt a Sanofi-aventis/Chinoin gyógyszergyár, amely tapasztalt sejtbiológust keresett a budapesti csapatába. 2007-ben került a céghez, ahol ez év elejétől már kutatási igazgatóként dolgozik.

Az élet úgy hozta, hogy Péter pár éve elvált, majd újra megházasodott. A felesége, Eszter szintén gyógyszerkutató, aki maga is két gyermeket hozott az új családba. A hétvégék ezek után változatosan – nulla, egy, kettő, három vagy négy gyermekkel – telnek.

Jobban látja a célt: ez változott leginkább, amióta gyógyszeripari vállalatnál fürkészi a tudomány titkait. Gyakorlatiasabb világban él, amelyben mindig az lebeg a szeme előtt, hogy új gyógyszert (vagy diagnosztikai módszert) fejlesszen ki. Lehetőleg emberek millióinak, ahogy annak idején a nagybácsi mondta.

Nem zavarja az sem, hogy – ha sikerrel jár egy kutatás – senki sem tudja majd, ki dolgozott egy-egy gyógyszeren. Több száz ember tizenöt éves munkája kell ahhoz, hogy egy ötletből a patika polcára kerülő termék legyen. Csutora Péter most negyvenöt fős budapesti csapatával (és külföldi kollégáival) törekszik erre.

Kutatóként sosem elégedett önmagával. Sok olyan apró felismerést tett már, amellyel hozzáadott a „nagy tudáshoz” (az eredményeit tekintélyes szaklapokban is közölte), de egyik sem volt a nagy áttörés, amelyre várt. Ez azonban nem keseríti el, inkább arra ösztönzi, hogy folytassa. „Azt hiszem, ezt a kérdést még nyitva hagyom: az idén töltöm be a negyvenet” – mosolyodik el.

Jobban szétmorzsolódik az ideje, amióta kutatási igazgatóvá nevezték ki, ám a nagyobb csapatnak az ereje is nagyobb. Amikor Péter a saját kutatásain dolgozott, csak a napi tíz-tizenkét órányi munkájával rendelkezett. Ma viszont jó néhány kutatót irányít, és cserébe több tudományos kérdésére választ kap, hiszen az ötletein immár több ember dolgozik – akik maguk is jó ötletekkel szolgálnak.

Visszagondol persze a régi önmagára, amikor még ő állt a laboratóriumban, és neki mondták meg, mit csináljon. De azt vallja, hogy egy inas is addig érzi jól magát a cipészműhelyben, amíg betanul. Amikor már tudja, hogy mit kellene másként csinálni, mint a mestere, és újító-jobbító ötletei vannak, megérett arra, hogy saját cipészműhelyt alapítson. „Ugyanezt éreztem én is. A főnökeimtől kaptam megfelelő információkat, és próbáltam új dolgokba belevágni, de sok elképzelésem megvalósítására nem volt lehetőség” – idézi fel.

Futni mindig is szeretett, Amerikában a maratoni távot többször lefutotta. Ez nemcsak a sportról szólt: a saját határait kereste, valami újat akart felfedezni. Ma már kevesebb ideje marad a sportra, de nem tett le arról, hogy visszatérjen a maratonhoz. Miután tíz-tizenöt kilométert lefut, kikapcsol az agya, érezni kezdi a természetet, látja a fákat és a madarakat – és olyan, korábban félretett gondolatfoszlányok lopják vissza magukat a fejébe, amelyekből, ki tudja, talán meglesz a nagy áttörés.

De addig is fut, barkácsol és kutat tovább. A válással a munka és a család viszonyát is átértékelte, és ez már igazi áttörés. Ha nem is tudományos.

Névjegy

CSUTORA PÉTER

Orvosként végzett a Pécsi Tudományegyetemen, ahol kutatóként kezdett dolgozni. Első, négyéves amerikai útja után ide tért vissza – de második, hároméves amerikai munkája után már egy magyarországi gyógyszergyárhoz szegődött el. Ez év elejétől kutatási igazgatóként irányítja gyógyszerek kifejlesztését, és közben a nagy áttörésre vár.

FOTÓ: KURUCZ ÁRPÁD