Jelen pillanatban, ha jól érzékelem, az Uránia moziban például soha nincs akkora tömeg, mint amikor filmek helyett zenét mutatnak, egy okkal kevesebb, hogy az opera haláláról elmélkedjünk. Majd a film halála után. Talán jól is van így, a magányos örömök helyett visszatérünk a társas gyönyörökhöz, hiszen Gorcsev Iván is azt mondta valaha, kutyának való a gazdagság, ha nincs kivel elverni a pénzt. Úgy nézegetem tehát a Don Pasqualét, mint az elmúlt szerelem után megmaradt fényképeket, jaj, mennyire boldogok voltunk.

Meg persze fiatalok is, hiszen tavalyi az előadás, és a címe némileg félrevezető. Don Pasqualét ígéri, de Norináról szól. Pasquale sem szörnyű, a veterán John del Carlo, aki valaha aprócska szerepeket énekelt különféle lemezeken a sztárok árnyékában, és lám, lám, beérett a vetés. Olyan szörnyen persze nem érett be, John del Carlo inkább a régi sztereotípiát erősíti, hogy ha valaki nem tanul meg rendesen énekelni, akkor buffoszerepkörben még elbolondozhat, de becsületére legyen mondva: bolondozik is. Reszketteti a száját vagy a kezét, amelyik eszébe jut, elkeseredik az ifjú asszonyán, aki a megfelelő pillanatban kiosztja neki a pofont, te akartad, Don Pasquale. Van benne számítás, nincs benne az a csontig hatoló átlényegülés, amire csak a nagyobb kaliberű operai öreglegények képesek, de azt valakinek a szemére hányni, hogy miért nem zseni, talán nem is illik.

Úgyis megkapja a büntetését, az előadás nem róla szól, hanem Anna Netrebkóról, aki kétszer is nyílt színi tapsot arat. Először akkor, amikor a pucér lábszárával harangozik az első felvonásban, másodszor, amikor színházi toalettben, a merész hasítékon kivillantja kemény (látványnak mindenesetre kemény) combját; tényleg kevés díva van a világban, akit már a lábszáráért is szeretnek. Nem érdemes nagyon epéskedni, Anna Netrebko nagyszerűen énekel, nagyszerű a színpadon, Norina végre az, akinek lennie kell, szép és özvegy, szeretni kell, de veszedelmes, a tejet a szájában altató Ernestónak (Matthew Polenzani) nem lesz sokkal nyugodtabb élete, mint Don Pasqualénak. Annál is kevésbé, mert Norina igazi párja ebben az előadásban Malatesta doktor, Mariusz Kwiecien. Ők az összeillők, ők találják ki, hogy talán tenni is kellene valamit a boldogságért, nem csak siratni, és a közös ármány már csak ilyen: közelebb hozza a tetteseket.

Talán a közös opera is közelebb hozza a nézőket, de ebben azért nem vagyok biztos. Az embernek mindenesetre itt marad az emlék a kezében, a DVD-lejátszóban, mindaz, amire jól esik emlékezni, amit kár volt elfelejteni, ahogy például a nyitány alatt pengeti valaki a hangszerét, és közben elmosolyodik, mert ő sem magát hallja, hanem a csellistát figyeli, aki a szerenád dallamát játssza. James Levine vezényel, egyre bohócosabb hajával, már ülve, a test gyenge, a lélek mellégyengül.