Hippiből rendőr
– Elképesztően sokszor játszott rendőrt vagy katonát. Mit gondol, miért látják önben a rendezők épp ezt a militáns figurát?
– Meg kell hogy mondjam, ez számomra is rejtély. Semmiféle vágyat nem éreztem fiatalkoromban az egyenruha és a fegyveres hatalom iránt, a hatvanas és hetvenes években ugyanis hippi voltam. Hosszú hajjal, a fejemben pedig pacifista gondolatokkal jártam a világot. A fura az egészben éppen az, hogy rengeteg rendőrrel és katonával beszéltem a szerepeim miatt: hosszú hónapokat töltöttem el velük, így ma már azt tudom mondani, hogy megértem és tisztelem őket azért, amiket tesznek. Még akkor is, ha tudom, hogy a rendőrség és a hadsereg szó amúgy nem mindenkinek jelent egyet a renddel és a nyugalommal.
– Az amerikai televíziózás egyik legnagyszerűbb sorozatában, a Tremeben is rendőrt játszik. Ez a széria New Orleanst mutatja be a Katrina pusztítása után.
– Pedig itt sem a rendőr szerepére jelentkeztem, hanem Creighton Bernette figurájára, akit végül John Goodman kapott meg. Teszem hozzá: hála istennek, mert John csodálatos alakítást nyújtott. Már épp letettem róla, hogy ennyi, ez most nem jött össze, amikor a Collaborator forgatása alatt egyszer csak megcsörrent a telefonom, és David Simon, a Treme kreátora közölte: szeretné, ha rendőr lennék. Nem voltam túl lelkes, mert nem tudtam semmit a szerepről, továbbá az első évadban egészen kevés jelenetben tűnik fel a figura. De David elmesélte, hogy a második évadban majd sokkal fontosabbá válik, mivel New Orleansban egyébként is egyre feszültebb és érzékenyebb szerep jut a hatóságoknak. Végül igent mondtam, mert David Simonnak nem érdemes nemet mondani: korábban a Dróttal, most pedig a Treme-mel ír tévétörténelmet. A kreativitás manapság egyébként is a kis képernyőn törhet igazából a felszínre.
– A Collaborator tulajdonképpen egy házban játszódik, olyan, mint egy színmű. Gondolom, ez teljesen más színészi jelenlétet kívánt, mint egy klasszikus filmes környezet.
– Igen, és itt akkor most el lehet sütni azt a klisét, hogy „többet kellett adni”, mintha csak színházban játszottunk volna. De valójában ez sokkal bonyolultabb kérdés. Néhány évvel ezelőtt felléptem a Broadwayn Conor McPherson The Seafarer (Tengeren) című művében, és előadásról előadásra azt éreztem, hogy nem tudok eléggé jelen lenni, mintha egy energiaspirálban lettem volna, amely folyamatosan elszívja az erőmet. A színpadi jelenlét fizikális „rájátszást” is kíván, míg a filmen egészen apró, finom megoldások működnek igazán. Nagy példaképemmel, Henry Fondával találkoztam egyszer gyerekkoromban: ő például a hangját változtatta meg, ha színpadra lépett.
– Ön azon amerikai színészek egyike, aki dolgozott Lars Von Trierrel. Hogy látja ma a Táncos a sötétben című közös munkájukat?
– Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt a Táncos a sötétben. Lars von Trier módszere egyedülálló, aki leginkább hasonlítható hozzá, az talán Sean Penn, akivel többször is együtt dolgoztam. Mindkettejükkel kapcsolatban ugyanaz a jelző jut eszembe: veszélyes. Specialitásaik a váratlan pillanatok, melyek kirántanak a megszokásokból. Ha az ember forgat, pontosan tudja, hogy mire számítson, mi a metodika – na, Lars esetében ezeket el lehet felejteni. Akár egy jelenet közepén képes mindent felrúgni, és valamilyen teljesen más irányba elindulni – miközben a kamerája sosem áll le. Nem lehet kiesni a szerepből, hanem meg kell élni huszonnégy órában, és ő aztán a legjobb pillanatokat emeli ki, amelyek természetesek és nem eljátszottak. Ennek kevés színész képes megfelelni. Már csak azért is, mert nagyon ritka, hogy egy aktor annyira megbízzon egy rendezőben, hogy teljesen lecsupaszítsa magát előtte – mert ekkor igen sebezhetővé válik. Na, ezt értem a veszély alatt.
– Terry Gilliam 12 majom című klasszikusában is feltűnik. Ő sem egy mindennapi figura.
– Terry-t nem tartom veszélyesnek, ha ez lenne a kérdés, viszont azon kevés alkotók egyike, akinek konkrét víziója, elképzelése van arról, hogy mit akar viszontlátni a vásznon. Mindemellett ő kifejezetten a pozitív erőkkel dolgozik, olyan beleérző képessége van, mint senki másnak.
– Robert Zemeckis Kapcsolat című filmjének utolsó jelenete, melyben egy tengerparton feltűnik a fényárban, számos vitát provokált filmszakmai körökben. Olyan örök kérdés ez, mint például a 2001. Űrodüsszeia szürreális befejezése. Színészként ön hogyan értelmezi a szcénát? Jodie Foster apját, Istent vagy egy földökívülit alakított?
– Csodálatos jelenet valóban, viszont a film alapjául szolgáló Carl Sagan-regény sem ad egyértelmű választ. Nagyon sok emberrel beszéltem erről, mindenki másképp értelmezi, mást lát benne – ettől csodálatos ez a film. Én prózai válasszal szolgálhatok csak: mivel Jodie Foster karaktere az apját látja, így őt játszottam.
