Durva vásznak
A látvány itt, a szűk térben, ha lehet, még brutálisabb: a rikító színek, a könnyűvérű nőként az összes elképzelhető pozitúrában mutatkozó egykori diktátorfeleség. A kitárulkozás a Francia kánkánban zavarba ejtően konkrét: magasba emelt lábak, hiányzik a fehérnemű. Elena Ceausescu balján Elena Lupescu, aki miatt II. Károly román király kétszer mondott le a trónról, jobb felől Elena Udrea, a(z érintettek által is táplált) városi legenda szerint Traian Basescu jelenlegi államelnök szeretője. – A közönséget a meztelen ágyékok sokkolták. Kevesen értették meg, hogy a politika mérhetetlen lezüllöttségre utalok – mondja. Nem védekezik, tényt közöl.
A Francia kánkán kapcsán többen levonták a következtetést, hogy Romániának nincs szerencséje az Elenákkal. Pedig csak azért festett nőket, mert egy lecsupaszított férfitest nem ugyanazt fejezné ki. – A mondanivalóm elsősorban a férfiakra igaz, ők álltak, állnak a politikai hierarchia csúcsán – magyarázza. Amúgy a tárlat középpontjába A pikk dáma és a Győztünk! került. Előbbin a Ceausescu házaspár 1989. decemberi perének szereplői sorakoznak, köztük maga a diktátor, aki a „hóhéraival” egy sorban áll – a művész ezzel is jelezni akarta múlt és jelen „értelmi közösségét”. A másik vásznon szintén a folytonosságot szimbolizálja a vörös posztóval letakart asztalon elterülő Elena, a háttérben a forradalom kulcsszereplőivel, amint ujjaikkal a győzelem jelét formálják. Oldalról gúnyosan vigyorog Ion Iliescu, aki a rendszerváltás után tíz évig volt Románia elnöke és Silviu Brucan, a forradalomkor húszévi átmenetet jósló „damaroaiai orákulum”.
Marilena Murariu soha nem tartotta magát túlságosan jónak. Talán azért, mert többszöri próbálkozásra jutott be az egyetemre. A Ceausescu-érában a képzőművészeti szakokon évente pár hely volt, alig valamivel több a befolyásos családok magukat tehetségesnek tartó ivadékainál. A nehézkes kezdet után, harmadéves egyetemistaként tartotta meg első egyéni kiállítását, és megkapta a rangos Ion Andreescu érdemösztöndíjat. Egy évvel később egy csoportos kiállításon újra kitűnt, és a zsűri másodszor is neki ítélte oda az elismerést. Abban az évben, 1981-ben végezte az egyetemet.
Friss diplomásként egy Bukarest közeli ruhagyárban helyezkedett el, hogy rajzolói tehetségét a szocialista textiliparban kamatoztassa – ez a kommunista Romániában kötelező kitérő volt. Nála tovább tartott a szokásosnál, ugyanis a többséggel ellentétben nem próbált elmenekülni. – Tetszett, amit ott csináltam, a textilminták érdekeltek – emlékezik vissza. Nem tette félre az ecsetet sem, bár 1990-ig egyetlen egyéni kiállításra tellett. (Közben három csoportos kiállításon részt vett.) A rendszerváltás után érett művészként állt a közönség elé, bukaresti tárlatainak anyagát rendszerint külföldre is elvitték: Stockholmba, Rómába, Tel-Avivba, Torontóba.
Próbálkozott közben tanítással is az egyetemen – kromatológiát oktatott –, de két év után feladta. „Civilben” 1992 óta muzeológus és művészeti tanácsadó, négy különböző helyszínre „jár munkába”. Egyébként éppen a textilgyári kitérő miatt került korábban a fővárosba, ahol aztán családot is alapított. Marosvásárhelyi sógornője segíti ki a házi munkában időnként, mint a mostani kiállítása előtt is. Az utóbbi időben sokat utazott, legutóbb egy galéria számára hozott „haza” néhány festményt Dél-Amerikából. Majd Thaiföldre hívták. Lelkesen meséli tapasztalatait a délkelet-ázsiai országról. Thaiföldön valóságos kultusza van a festészetnek, ami nemcsak a művészek megbecsülésében nyilvánul meg, hanem a művészeti oktatás szervezésében is. A képzés hét év, „nem úgy, mint nálunk, ahol három sincsen”. Tíz tájképet festeni Thaiföldön – nem tudta visszautasítani a felkérést.
Ha Bukarestben tartózkodik, igyekszik a programját úgy alakítani, hogy mindennap eljusson a stúdiójába, ahogy annak idején a mestere, Vasile Grigore tanította. Az évek során ez egyfajta rituálévá vált, amit majdhogynem babonásan követ. Előfordul, hogy nem fest – túlságosan fáradt vagy az ötlet hiányzik –, de legalább tíz percre, egy-két céltalan ecsetvonásra akkor is beugrik a műtermébe. Sajátos koloritját, úgy véli, részben ezeknek az üres vászon előtt eltöltött perceknek és a „hiábavaló” ecsetvonásoknak köszönheti.
A műtárgypiacot ismerők szerint egyike a felkapott alkotóknak. – Amikor a Balcsikra jártam, jobban mentek az eladások, de nem esem kétségbe, ha egy képet nem tudok azonnal pénzzé váltani – hárítja el szerényen a kérdést. A nagybányai festőiskolára való hivatkozással meggyőzte a román alkotókat, térjenek vissza Balcsikra, a két világháború között felkapott bolgár üdülőparadicsomba. A célja az volt, hogy amennyire lehet, a társadalmi élet előterébe állítsa a képzőművészetet, megnyíljanak az ajtók a szárnyukat próbálgató fiatal alkotók előtt, nem utolsósorban ráirányuljon a figyelem a művészeti mecenatúra fontosságára. A balcsiki alkotótáboroknak maga is több sikeres kiállítást köszönhet. Mégis, az utóbbi időben úgy érezte, tovább kell lépnie.
Eldöntötte, hogy portrét fest, egész alakot.Mindkettővel kísérletezett korábban, ezért csak úgy tartotta érdemesnek újra belevágni, ha valami teljesen újat tud hozni. A kritikusok szerint valóban „újat csinált”. Szakított eddigi stílusával, a teljes eszköztárát kidobta, csak a koloritját őrizte meg. Illetve még valami a régi: az Elenáról általában című kiállítása is esszé, kiáltvány a lezüllött, sehova nem vezető politika ellen. A megnyitó másnapján az úr, akivel reggelenként együtt sétáltatja a kutyáját, azzal fogadta: megértette, hogy nincs remény. Mások ellenkezőleg, bátorítást éreztek, ismét mások durván rárontottak az obszcén képek miatt. Utóbbiak között volt egy népszerű műsorvezető is, aki később aztán mégis bocsánatot kért, sőt a festőnőt hősnek nevezte. – Nem mondom, hogy jól esett a hajcihő, de azt se, hogy rosszul. Mindenki végzi a dolgát, én így akartam, így tudtam elmondani a véleményemet – mondja keményen felszegett állal.
Mást, újat akart, ám eszébe nem jutott, hogy George Grosz-szal, Otto Dixszel és az általuk elindított Új tárgyilagosság mozgalommal állítják majd párhuzamba. – Ők is egy gazdasági, politikai válság közepette szakítottak az expresszionizmussal. Nálunk fiatal művészek gyakran mutatnak be „kiáltvány-alkotásokat”, de ezek meglehetősen elvont, szégyenlős művek. Ezért is volt az én kiállításom annyira sokkoló – próbál magyarázatot találni a tárlatát követő botrányra.
A botrányos kiállítás képeit nem adja el, majd az unokák eldöntik, mi legyen a sorsuk. Aztán hamar kiderül: előbb huszonhét éves „kislányának” kell döntenie az unokák felől.
Lesz-e folytatása az Elenáknak?
– Még nem tudom – feleli némi mosollyal –, ha lesz, még durvább lesz, mert nem ismételhetem magamat.
Névjegy
MARILENA MURARIU festő, 1954-ben született Jászvásárban (Iasi). 1981-ben diplomázott a bukaresti Nicolae Grigorescu Szépművészeti Egyetemen. Több tucat egyéni és csoportos kiállítása volt Romániában és külföldön. Képei megtalálhatók német, cseh, lengyel és izraeli magángyűjteményekben.
