Ki látta legutóbb az utcasarkon? Ezen kérdések köré szervezett nemrégiben a József Attila Kör kerekasztal-beszélgetést, ahol többek között az is kiderült, hogy a Nyugat lassan kezd kimenni a divatból.

– Létezik, mert mondvacsinálják – válaszolta meg az egyik legfontosabb kérdést Szilasi László író és irodalomtörténész arra utalva: minél többször említünk egy-egy szerzőt vagy művet, annál nagyobb az esélye, hogy bekerül az irodalmi rangsorba. Ugyanakkor egyre indokoltabb a többes szám használata is, elvégre ma már nem egyetlen hivatalos kánonról beszélünk, hanem kánonokról, hiszen mindenkinek, aki ír vagy olvas, van a fejében egy aranycsapat, egy best of válogatás. S hogy bizonyos könyvek több kánonban is helyet kaphatnak, annak rendkívül egyszerű magyarázata van: olyan súlyosak, hogy több asztalt is képesek átszakítani. Szilasi gyakorló egyetemi tanárként ugyanakkor azt is látja, ha valami épp kikerülni látszik a kánonok megfellebbezhetetlennek tűnő köreiből. Most épp a Nyugattal történik mindez, amelynek hatása kezd kifulladni, lassan kimegy a divatból, magával rántva mindent, ami hozzá kapcsolódott, gyökeresen átértelmezve a fősodort. A mostani fiatalok leginkább vámpíros könyveket olvasnak, azt fogadják el irodalomként, ezekben aművekben keresik és kapják meg a válaszaikat égető kérdéseikre.

Szilasi szerint a változás egyik hozadéka az lehet, hogy mindazt, amit a Nyugat elnyomott vagy kitakart (elég nagy a kiszorítottak névsora), újra fel lehet majd fedezni. A folyóirat esetében ugyanis a Kazinczy-modell érvényesült: olyan mértékben képes volt elhitetni magáról, hogy az ő nyelvújító/szerkesztői tevékenysége képviseli a modernséget, hogy minden más elképzelés régimódinak tűnt. Most viszont előtűnhetnek a modernitás akkori alternatívái is. Németh Gábor író arra is figyelmeztetett, hogy miközben a kánonok egész műveket emelnek ki vagy felejtenek el, érdemes egy-egymű részleteit is megvizsgálni. Márai A sziget című kisregénye például a kánon által (jogosan) alulértékelt mű, ám egy három és fél oldalas részlet egészen zseniális benne. S ha a képzőművészek megengedhetik maguknak, hogy egy-egy festmény részleteiről írjanak esszéket, akkor az irodalomtörténet számára is érdekesek lehetnek az efféle foltok. A kánonok állóvizét mindenesetre meg lehetne mozgatni velük.

Menyhért Anna irodalomtörténész szerint az alapkánon a nemzeti kulturális örökséget reprezentálja, így nagyon nagy baj, ha a nők ebben nem kapnak a súlyuknak megfelelő szerepet. Főleg, ha teljesen hiányoznak. Márpedig a mai irodalom tankönyveiben szinte nagyítóval kell keresni a női szerzőket, témákat és az általuk megjelenített önképet. Pedig Arany versei mellé gond nélkül be lehetne sorolni Czóbel Minka egy-egy költeményét is. Csakhogy nagyon nehéz átformálni az olvasás szempontjait, márpedig a magyar irodalomban mindig is a komoly, a patetikus, a fenséges hangnem adta a nemzetformálónak, mélynek tartott műveket. Úgy jövünk ki az iskolából, hogy csak a komoly lehet irodalom, a nő viszont rendszerint a komoly ellentéte. Már a XIX. század végén, a XX. század elején is úgy írtak a női írókról, mint a bájos, gyermeki dilettantizmus megtestesítőiről. Ez volt a kritika visszatérő fordulata. A Törpilla-effektussal éltek olyan nagy ítészek is, mint Schöpflin vagy Ignotus,mikor egy írónőt kiemeltek a sok közül, elfogadták, egyengették a pályáját, ezzel mintegy jelezve: egy épp elég. Ilyen volt Kaffka Margit és a már említett Czóbel. Más kérdés, hangzott el később, némiképp vitázva a kérdésben engesztelhetetlennek tűnő irodalomtörténésszel, hogy a kánonból való kimaradás nem feltétlenül hímsovinizmusból fakad, hanem egyszerű értékítéletből: Czóbel versei talán nem olyan jók, mint Aranyéi vagy Petőfiéi.

Nemcsak szerzőknek, hanem műfajoknak is van kánonja, vonta meg a mérleget a beszélgetés vége felé Szilasi. A magyar irodalom legnagyobb problémája, hogy a regény túlságosan fontossá vált a vers, a dráma, az esszé rovására. Ráadásul a műfajok kánonja még lassabban mozdul, mint a szerzőké. Ennél lassabban pedig csak a nemek kánonja alakul át, de már látszanak az első repedések. Hiszen az a legnagyobb szerencse, fűzte hozzá Németh Gábor, hogy semmi visszafordíthatatlan nem történhet az irodalomban. Ami egyszer kileng, az viszsza is tér.