Többféle hagyomány megőrzésére tesz kísérletet Kele Fodor Ákos első kötete: egymással ellentétes retorikai és szövegszervezési eljárásokat helyez egymás mellé. A vizuális költészet tradíciójához való vonzódás első pillantásra nyilvánvaló: a borító előlapján szereplő, Papp Tibor Óraköltemények című tárlatát és könyvét idéző képvers, valamint a hátlapon Petőcz András kör alakban tördelt ajánlása egyaránt előre jelzi, hangsúlyozza ezt a törekvést. Továbbá a könyv mindhárom ciklusát egy-egy színes, a képi és szöveges kifejezésmód egymásmellettiségét hasznosító, ám végeredményben a tipográfi a jelentésképző határait problematizáló alkotás vezeti be. A betűknek, ahogy a kötetből megtudjuk, Serfőző Péter „adott testet”, és a képek (képversek? képszövegek?) jól érzékelhetően játszanak rá a kötetcímre, amely a betű felismerhetőségét a szöveg olvashatóságával szembeállító befogadói eljárásra utal. Az értelmezést itt ugyanis valóban nehezíti, korlátozza a betű tipográfiai megjelenése (színe, szedése, mérete, a felülírás), a jel háttérbe szorítja a jelölőt, a szöveget elsődlegesen képként tekintjük, és csak erőfeszítések árán bogozzuk ki a jelentést.

Ezek közül az alkotások közül a legsikerültebb az utolsó kettő: A gondolat fő életfunkciója és a Typotektonika erőssége az, hogy a szöveg (a cím, illetve a felirat) által közvetített jelentést termékenyen árnyalja, szervezi át a vizuális jelentésréteg, kép és szöveg között létrejön az az oszcilláció, amely a kötetcím révén szerepel az olvasói elvárások között. A borítón szereplő és a Csók-kerék című képvers ezzel szemben inkább csak egy sajátos formai megoldásnak tűnik. Az utóbbi esetében a szövegszerűen is megjelenített hexameter- és pentametersor vizuális absztrakciója nem jelenti a termékeny újraolvasást, ráadásul a képben újraalkotás csak pontatlanságok árán sikerül: a kör középpontos szimmetriájába csak kis „csalásokkal” illeszthető a szöveg, ahogy a borítókép is kissé erőltetett, direkt megoldásnak tűnik.

A ciklusnyitó versekről szinte teljesen „leválnak” az azt követő korpuszok: minden bizonnyal tudatos szerzői eljárásról van szó, amely során az olvasó többszörösen is elidegenedik a kötettől (először a képvers befogadásának komplex művelete során, majd visszatérve a hagyományos szövegvilágba). Azonban hajlamosak vagyunk ezt a megoldást afféle elsőkötet-paradigmaként megélni, ahol a többféle megszólalás összefésülésének igénye jelen van, ám a megvalósítás hagy kívánnivalót maga után. Annak ellenére, hogy az avantgárd/neoavantgárd kevéssé direkt módon is érvényesül a Textolátriában: a fragmentált, asszocia tív szövegalkotás, a térközök, tipografikus elemek jelentésképző funkciója a narratív(abb), a nyelv metaforikus és mediális teljesítményére építő verseknél is tetten érhető. Figyelemre mél tóak azok a helyek, amelyek ezt a stratégiát az irónia alakzatával ötvözik: Kele Fodor Ákos helyenként a fragmentáltságot a szövegen belül azáltal teremti meg, hogy ironikus módon többszörözi a szójelentést, egyszerre két irányban határozva meg a lineáris olvasást (Szövegtacskó).

Nemcsak a nyelvezet és a mediális közeg, hanem a téma tekintetében is széttartó a kötet: az első ciklus (Szindbád) epikus, imitatív, a nőtematikát bizonyos távolságból megfogalmazó verseit a Placebo és a Fattyúés árvasorok ciklusok személyesebb, alanyibb hangvételű szövegei követik, amelyek az apához és anyához való viszonyt, a saját test élményét, a gyermekkor trau máinak a „kibeszélhetőségét” helyezik a középpontba. Talán ezek a kötet legfontosabb témái, és ebben az értelemben generációs költészetről is beszélhetünk: elegendő Ayhan Gökhan Fotelapáját, Deres Kornélia Szőrapáját említenünk lehetséges kontextusként. Emellett Kele Fodor Ákos kötete kapcsolatba hozható például Borbély Szilárd korai költészetével, esszéivel (a látás mechanizmusairól szóló szövegek, a személytelen versbeszéd kapcsán, mint pl. a Belátom), valamint a legújabb magyar líra fejleményeivel: tematikusan és poétikailag Nemes Z. Márió költészetének hatását is érzékelhetjük (Oltott máj), de helyenként Málik Roland narratív, archaikus, nosztalgikus szövegeit idézi a kötet (Dekád).

A Textolátria heterogén kötet, merész és kísérletező: az egymást ellenpontozó költői magatartásformák, eljárások, nyelvi és mediális megoldások néhol kifejezetten termékenynek mondhatók, ugyanakkor hiányérzetem azért van, mert bár remek ötletek jellemzik a könyvet, tartalmilag és könyvtárgyként is, valahogy nincs „egyben”. S talán ezért nem jön át, nem tud átjönni „a szöveg öröme”.