A Képeltérítők szerzőjének alapélménye a válság. Méghozzá nem az ilyen-olyan –lelki, világgazdasági, társadalmi stb. – válságok közül valamelyik, esetleg mindegyik, hanem az, amiből végül csak egyetlenegy lehet: a legvalóságosabb, legelborzasztóbb válság. A kötet külső keretét tekintve filmes-tévés esszégyűjtemény, ami ezúttal nem egyszerűen a szerző vonzalmait vagy tudása közegét jelzi, hanem sokkal inkább azt a speciális alkatot mutatja fel, amelyben ezt a mindent átható válságot leginkább érzékelni-érzékeltetni képes.

A „kint” és a „bent” hozzáférhető világ ebben a látásban „újra” egybeáll, az úgynevezett „átláthatatlan sokszínűség” két nagyon is élesen elkülönülő területre oszlik: arra a területre, amelyben változó intenzitással ugyan, de a krízisről tudhatunk, illetőleg arra, amelyben mindenféle tematikus magasrendűség ellenére sem tudhatunk. Legyen szó széklábról vagy emberről, komolysága – valóban birtokolt komolysága – eszerint kizárólag annak lehet, amit erről a centrális krízisről tud, és ami, mintegy önmaga dinamikus következményeként: ellene hat. Schubert Gusztáv esszéinek minden mondatából ez a válságtudat árad: bármihez nyúljon is, a válságba omlik belőle, hogy ott aztán a helyreállítás lehetetlen, mégis kötelező műveletét kísérelje meg végrehajtani. Mert bár nem lehet többé megkötözni sem azt a borzadállyal terhes pillanatot, amikor „Hitler (…) még kancellár létére is csak első az egyenlők között a náci pártban” (Az én Vezérem), sem visszalépni abból a másikból, amiben egyszer csak „elveszítünk minden titkot” (Az őrület angyala),mindezmégsemmaradhatmeg a merő deskripció szintjén.

A megengedhetetlen nem azáltal lesz megengedhetetlen, hogy lehetne vagy lehetett volna máshogyan is: hanem mert az, ami. „A tévének nincsen szülőatyja” – hangzik a kötet egyik első és talán legvérfagyasztóbbmondata. Kulcsmondat, mert a könyv akármelyik pontjára – akár az egészére is – bátran „átírható”. Mindjárt és leginkább így: „a képnek (ma) nincsen szülőatyja”. A jellegzetesen mai kép nem szükséges kép, nem tudatosan megjelenített kép. Gazdátlan, teremtő nélküli kép – nemkép. Ez a „kép” mintha csak a centrális figyelem – legalábbis részleges – elveszítésekor, ennek az elveszítésnek –mintegy önmaga elveszítésének – a jeleként fröccsenne kifelé: képszerűnek tűnve, valójában azonban üres, puszta látványként: a látványba mint idegenbe (ki)ájultként.

„2006. szeptember 18-án (…) a televízió gyermekei megrohamozták és kis híján lerombolták a magyar közszolgálati tévé székházát. Nem azért, mert tálibok módjára el akarták törölni a mozgóképet, épp ellenkezőleg, azon dühödtek föl, hogy nem kerülhettek adásba. De amikor bent voltak végre, kiderült, hogy nincs mit mondaniuk, kiderült, hogy ez a harc lett a végső, mert már csak ez az egyetlen, dühödt és üres vágy maradt: benne lenni a tévében, bármi áron…” (Ég a tévé!)

Ezúttal még a könyv mint tárgy és minőség – mint „attitűd” –, sőt maga a szó mellett sem lehet – úgymond – szó nélkül elmenni. Hiszen bármilyen engedmény és lehatárolás ellentmondana magának a válságtudatnak – amely pedig természetéből fakadóan mindenre kiterjed –, és azt holmi játékká, a „gondolatpiac” megszámlálhatatlan lehetőségeinek egyikévé – jóllehet akár a legizgalmasabbikává – züllesztené.

Most minden elemző – élesebben fogalmazva: várakozó – álláspont mérhetetlenül gyanús. Mert ösztöneink azt súgják, hogy a híguló – „gyorsuló” – idő és a széthulló – vagy „keményedő” – tér igazi ellenszere csak a radikális, szenvedélyes sűrítés lehet. Az úgynevezett analízis és a hosszas mérlegelés könnyen képmutatássá, sőt akár kifejezett álnoksággá is válhat, ha egyszer jogosan észlelhetjük úgy, hogy a változás-változtatás alapvetően nem is ezekben az irányokban található meg, hanem a perc, a másodperc, és leginkább a pillanat felé hatolva... Le kell írni, hogy „a titok egyszerű, a tabu ördöglakat”, ugyanakkor tudni kell: a könyvesboltok polcain várakozó könyvben (és a benne várakozó szerzőben) szükségképpen van valami „ördögi”... És persze, tudjuk: legvégül még sincs... Mert ha a kép – eredetileg – olyannyira nem puszta látvány, hogy végül éppen a puszta látvány ellenében jön létre (és ha abszolút szükséges is, hogy ily módon létrejöjjön), úgy az elemzés, és egyáltalán: az írott szó tulajdonosának sem minden további nélkül róható fel, hogy létezik... Még akkor sem, ha néha úgy tűnik, egyszerűen csak kesereg: „Az a kórság, ami sírba visz bennünket, nem elég gyors és nem elég látványos ahhoz, hogy megaplexfilm készüljön belőle.” (Apokalipszis féláron)

Schubert könyve ritka, tehát jó könyv, leginkább specifikus „becsapódási szöge”, vagyis mozgóképes kiindulópontjai, „receptjei”: a rajtuk keresztül elérhető értékes „közvetlenség” miatt.