Dolgozni csak szépen
Így a saját gyártású, páratlan oeuvre-ben kivételes a New York-i American Ballet Theatre-ről szóló, 1995-ös Ballet, vagy a párizsi Comédie-Francaiseről forgatott opus, mely teátrumban a képíró többször bizonyított színházi rendezőként.
A Párizsi Opera Balettjét és a mindmáig a nemzedékváltásról gondoskodó balettiskolát 1713-ban alapították. Az 1995-től Brigitte Lefevre vezette, 154 tagú társulat repertoárjára az alábbi műveket tűzték a 2008-as évadban: Wayne McGregor: Genus, Mats Ek: Bernarda Alba háza, Pina Bausch: Orfeusz és Euridiké, Sasha Waltz: Rómeó és Júlia, Angelin Preljocaj: Médea álma, Rudolf Nurejev: Diótörő, Pierre Lacotte: Paquita. A 2009-es mozgókép a vége főcímben sorolja föl az említett darabokat. Nincsenek cím- és névaláírások, sőt nem is utalnak rá, hogy ki látható a gyöngyvásznon. Wiseman sztárokat népszerűsítő, ismeretterjesztő portré helyett a világ egyik legkitűnőbb, szigorú hierarchiára épülő balettkompániájának hétköznapi létezését vizsgálja, parvenü belterjesség, glamúr és narratíva nélkül. John Davey kamerája minden szereplőt kizárólag a munkájában elmerülve mutat, légyen az a Médeaként lúdbőröztető Émilie Cozette, a Genusban (is) briliáns Marie-Agnes Gillot, egy méhész, a tüllszoknyára gyöngyöket varró férfiú, a hajnalban serénykedő takarító. Járjunk a próbateremben, az igazgatói irodában, a jelmezkészítő műhelyben vagy a menzán, itt senkinek sincs ún. privát megnyilvánulása, amint a direktor sem voyeur, hanem megfigyelő, ráérő szemlélő(dő).
A 159 perces A tánc legfőbb helyszíne tükörország: a próbaterem. Wiseman arra fókuszál, hogyan jöttek létre a fönt fölsorolt produkciók, kiemelt figyelemmel a Genusra, a Médea álmára és a Paquitára. A César-díjra jelölt doku azért, attól is különleges, mert szikrázó intellektussal közelít egy (túl)esztétizáló műfajhoz. Korunk rockbálványként ünnepelt tánckomponistája, a brit McGregor (1970), valamint Pierre Lacotte (1932) s a két pompás balettmester: Laurent Hilaire (1962) és Patrice Bart (1945) gyökeresen mást képvisel; de mindőjük a mozdulat, a mozgás filozófiáját, rendszerét kutatja, megindító elmélyültséggel. José Martinez többször ismétel meg egy variációt Bartnak, aki annyit mond: rendben, így már értelme van annak, hogy elrugaszkodsz a földtől. Hilaire Cocteau-tól idéz, a kínlódó Cozette-et nyugtatva: „Az értelmezés a közönségen múlik.” A lenyűgözően szórakoztató Lacotte egy személyben a Muppet Show kritikuspáholyának két házsártos öregura. A klasszikus balett tiszta technikájának könyörtelen főpapja maga a konstans fölháborodás, zéró tekintélytisztelettel. Egykori prímabalerina nejének, az őt hasztalan csillapítani igyekvő Ghislaine Thesmarnak dohog szüntelen, és gyanítom, rendre igaza is van – korholja bár éppen a csillogó Agnes Letestut.
A mindvégig semleges rendező nem von glóriát az alkotás, a művész(et) köré. Ízléséről árulkodik azonban, hogy az izgága, vézna, tar zseni McGregorral kezdi, és egy Genus-részlettel fejezi be a filmjét. Közben érintik a nyugdíjreformot, Maurice Béjart hamvasztását, amelyről az igazgató asszony természetesen egy sztrájk miatt távozott – mert sztrájk nélkül Frankhonban nem nyugszik le a nap. A párizsi háztetőkbe szerelmes Wiseman sosem idealizál, ám ezúttal egy álomvilágot tár elénk: amelyben a stílus, a megszállottság, a szépség, a bölcsesség, az emberség és a minőség magától értetődő.
