Az egyetem „vitikulturális és önológiai”, vagyis szőlészeti és borászati tanszéke, amely a híres kaliforniai borvidék, a Napavölgy közvetlen szomszédságában fekszik, sok nagy nevű amerikai borkészítőt adott a világnak: az amerikai borarisztokraták pedig egy egész világot adtak cserében a Davisnek. Közülük is első helyen áll a legendás Robert Mondavi, a kaliforniai borászat „kettes számú” alapító atyja. (A számunkra oly kedves, bár túlzó legenda szerint az egyes sorszám birtokosa a magyar kalandor, Haraszthy Ágoston lenne...)

A Rothschildokkal Opus One néven híres és drága borászatot alapító Mondavi ugyanis 2008-ban 20 millió dollárt adományozott az egyetemnek, miután az megalapította a Robert Mondavi Bor- és Élelmiszer-tudományi Intézetet – vagy fordítva, az egyetem épp a 20 millió dolláros ösztönzés miatt alapította meg az intézetet, a rossz nyelvek szerint nem egyértelmű, hogy a tyúk, vagy a tojás volt-e előbb. Az viszont igen, hogy mára a Davis egyetem lett a borvilág Harvardja.

Az egyetem – ahogy a teljes amerikai borkultúra – a szesztilalom miatt közel másfél évtizedes tetszhalálba szenderült, ami után gyakorlatilag a nulláról kellett újraépíteni mindent. Így nem csoda, ha világhírre is csak a kilencvenes években tett szert a Davis, amikor a Carole Meredith professzor asszony körül csoportosuló stáb új módszert kezdett alkalmazni a borszőlőfajták eredetének és rokonságának kutatásában. A DNS-tesztet.

A szőlőfajták rokonságát ugyanis addig jobbára a növény fizikai jellemzői, elsősorban a levél formája, mérete, színe, erezete stb. alapján feltételezték. Ennek a módszernek a fogyatékosságai azonban hamar nyilvánvalóvá váltak: valami megbízhatóbb, tudományosan kikezdhetetlenebb metódus kellett. És ami jó volt az állattanban, vagy éppen a kriminalisztikában, az bevált a szőlészeti-borászati kutatásokban is. Meredith professzor csapata a megzúzott levelekből nyerte és nyeri a szőlőnövény DNS-min táit, amelyeket aztán 99 százalékos pontossággal tudnak felhasználni egyes fajták „apasági perében”, vagy „családfakutatásában”.

Kutatási eredményeik – túlzás nélkül – világszenzációkhoz vezettek. Ők cáfolták például azt a makacs tévhitet, miszerint az Észak-Rhone (és azóta Ausztrália) méltán híres vörösbor fajtája a syrah (az újvilágban: shiraz) a hasonló nevű perzsa (dél-iráni) városból származna. Meredithék kutatásai egyértelműen beazonosították a népszerű fajta két, északfrancia ősét, miközben más történeti kutatások is arra a következtetésre jutottak, hogy bár erjesztett szőlőlevet valószínűleg az ókori perzsák is készítettek, vélhetően fehér és nem kék szőlőből. De Meredith professzor „borgenetikusai” göngyölítették fel a cabernet sauvignon dél-amerikai szappanoperába illő történetét is. Azt ugyanis a borbarátok már pusztán a kóstolási tapasztalataik alapján is sejtették, hogy a bordeaux-i házasítások húzóneve, a dúvad szilajságú, ugyanakkor mégis cseresznyésen lágy cabernet sauvignon atyafiságban lehet a nála kevésbé szangvinikus, de bársonyosan gyümölcsös karakterénél fogva legalább anynyira figyelemreméltó cabernet franc-nal. Az viszont, hogy a korábban „bölcsész unokatesónak” hitt cabernet franc valójában a nemző atya, a világsztárként tisztelt sauvignon pedig az utód, még a fekete öves borbarátokat is meglepte. De talán nem anynyira, mint a kedves mama „személye”. Őt ugyanis egy minden vadság nélküli, füvesebb-zöldalmásabb ízspektrumú – világhódító útjára a Loire-völgyéből elinduló – fajtában, a fehér sauvignon blancban azonosították be. Egy olyan szőlőfajtában, ami egy fajtajelleges cabernet sauvignont kortyolgatva bizony nemigen jutna eszünkbe. Lám, a szőlőlibidó útjai kifürkészhetetlenek...

További „családi” titkok a borbarhorda.hu-n.