Szerb–bosnyák koprodukció, ami már önmagában is elképzelhetetlennek tűnt néhány éve, ám a szemben álló felek és az egymást kioltó szemszögek miatt eleve csak egy közös pont jöhetett szóba: a háború értelmetlensége, abszurditása, semmit és senkit sem kímélő kegyetlensége. Ha senkinek sincs igaza, akkor egy kicsit mindenkinek igaza lehet. S mindezt természetesen vígjátéki köntösben, mert talán ezt viseli el leginkább a külvilág, és valahogy ezt is várjuk el tőlük, hogy vigadva meséljenek a maguk traumáiról, halálos sebeikről. Tanovic és Kusturica óta valahogy ez a recept tűnik a legbiztosabbnak.

Goran Markovic író-rendező sem bírja ki persze, tudja, hogy a vígjátéki helyzet csupán ürügy a drámai és tragikus pillanatok elhelyezésére. Néhány levitézlett, ám egykor országos hírű belgrádi színész haknira indul a délszláv háború egyik legforróbb pontjára, a horvát-szerb Krajina környékére. Jó fizetségre és a háború ellenére nyugalomra számítanak, hiszen ott is szükség van még a színházra, nevetésre (Feydeau klasszikusával, a Bolha a fülben című vígjátékkal próbálkoznak), az igazi művészetre. Ám hamar kiderül, hogy háborúban hallgatnak a múzsák, így a színészekből alkalmi ripacsok, a gázsiból kierőszakolt adomány, a művészetből minden kívánsághoz idomulni próbáló szolgáltatás lesz. A vígjátéktól hamar eljutnak a szerb történelmi drámáig, hogy végül Euripidész klasszikusával fejeződjön be a kényszerű turné, miközben érintik a szerb, horvát, majd a bosnyák tábort is. Markovicnak még arra is jut energiája, hogy a meglévő konfliktusok közé még a szerbek közötti ellentéteket is felvillantsa (a csetnikek és a szövetségi hadsereg katonái, a krajinai szerbek és a belgrádiak között).

Mindenki kap egy lehetőséget, hogy elmondja a maga igazságaival terhes monológját. A két legemlékezetesebb a szerb orvosé és a szerb házi költőé. Az egyik arról mesél, hogy miért lenne nehéz háborús filmet forgatni a konfliktusról (mert itt tragikusan hasonló emberek harcolnak egymással, ellentétben a klasszikus háborúsmozik jól elkülöníthető feleivel). A másik pedig a szerb eredettörténetről, a „mennyei szerbekről”, amely teó ria annyira ostoba, hogy teljesen ismerős Európa ezen elkárhozott felén.

Kissé túlzsúfolt film A turné. Túl sok szín és akarat kavarog benne, kivételes pillanatok az egészen fals hangütéssel, szembeszökően felesleges jelenetek a maradandókkal keverednek. Egyszerre beszél a háború értelmetlenségéről, majd minden erejét megfeszítve próbálja megmagyarázni azt, vádolni és felmenteni a résztvevőket. Egyszerre mosolyog a művészet gyarlóságán és hatódik meg katartikus hatásától, amely még életeket is menthet. Ember legyen a talpán, aki ennyi szempontot képes egyetlen homogén alkotásba összefésülni. Markovic road movie-ja nem nő fel neves elődeihez, pedig jó színészekkel dolgozik (Mira Furlan a Cirkusz Kolumbia után ismét egy jó alakítással lep meg minket), az alapötlet is remek, de olyan, akár egy rossz pókerjátékos: néhány jónak tűnő lapot nem képes kiengedni a kezéből. Túl sok mindenbe szerelmesedhetett bele a forgatás során, amit a vágószobában már nem tudott korrigálni. Mindezek ellenére A turné fontos alkotás, új árnyalat a délszláv konfliktusról szóló filmek palettáján. Kényelmetlen és hatásos, az ember megkönnyebbülten jön ki róla: milyen jó, hogy egy pillanatig sem keveredett bele ebbe a színes és halálos vircsaftba.

A vígjátéki helyzet csupán ürügy a drámai és tragikus pillanatok elhelyezésére