Kinszki Budapestje a mi Budapestünk
Ez így tizennégy perc, kis ráhagyással negyedóra. Ha most is úgy bambulnánk az M1 vonalán, mint korábban, olvasás, telefonbuzerálás, az utastársak arcának böngészése, a kelleténél épp hangosabb beszélgetések nem is olyan arcátlan kihallgatása, vagy éppen a szerelvény túlvégében ülő, fejét az ablaknak támasztó lány vizslatása, mitől vagy olyan szomorú, édes szívem, hiszen nyár van és szép rövid a ruhád – szóval ha most is csak bekkelni akarnánk az utazást, nyilván fel sem tűnne, mi mellett robogunk el, persze csak amolyan földalattis tempóban.
Diszkréten kérdem: kezet a szívre, ki ismeri Kinszki Imre nevét?
A Magyar Zsidó Múzeum kiállításával párhuzamosan a kisföldalatti megállóiban nemrég rendhagyó tárlat nyílt Kinszki Budapestje címmel, így hát pótolható a sajnálatos mulasztás. És szégyenkezésre amúgy sincs sok ok, nem az utca embere tehet róla, hogy többé-kevésbé ismeretlenül cseng neki a név. Mondhatnánk, hogy az idő múlása, mondhatnánk, hogy a történelem, mondhatnánk, hogy a módfelett vérzivataros huszadik század, de ha a legegyszerűbben, a valósághoz leghívebben szeretnénk fogalmazni, azt kéne mondanunk: a nácik tehetnek róla. Az 1901-ben született Kinszki Imrét 1945-ben legyilkolták Sachsenhausenbe menet, így annyi minden más mellett az egyik legfontosabb magyar fotóséletmű hosszúnak ígérkező mondatát is megszakították. Egy hatalmas, kicsit sem megnyugtató fekete ponttal.
Félezer negatív, ennél valamivel kevesebb vintázs maradt utána csupán. Kincses Károly megnyitóbeszédében valahogy úgy fogalmazott: Kinszki, egyébiránt a Textilgyárosok Országos Szövetsége levéltárának munkatársa, hasonló csillaga lehetne a magyar fotóművészetnek, mint a húszasharmincas években elűzött, aztánmégis (vagy tán éppen ezért is) világhírnévre vergődött Brassai, Kertész, Moholy-Nagy és a többiek. „Ugyanolyan antennákkal érzékelte a világban zajló dolgokat, mint a már emlegetett legnagyobbak. Felfogta a jeleket, átszűrte magán, és nagyon modern fényképeket készített” – mondta a fotómuzeológus. Kinszki műveit csak mostanában, halála után bő fél évszázaddal kezdi felfedezni igazán a világ. (Néhány munkája például a MOMA-ban és a washingtoni National Galleryben is látható.) Pedig már életében is rangos külföldi lapok, folyóiratok közölték képeit, hogy mást ne mondjunk, a National Geographic vagy az American Photography. Csak sejtéseink lehetnek arról, milyen pályát futott volna be. Ha hagyják. Pechjére viszont zsidónak született, és ezt a ballépést nem bocsátotta meg neki a rendszer.
Hét megálló, mindegyik állomáson tablók Kinszki budapesti képeiből. Ezek között bőven találni személyes érdekű apróságokat, mint pél dául Judit lányáról, annak új kiskabátjáról készült felvételt, vagy azt a fotót 1939-ből, amelyen egyszerre látható a két gyermek, Judit és Gábor, előbbi pózol, utóbbi fotózza az előbbit. Ezek a kedélyes darabok. De halk dráma is akad: az egyik Kinszki Gáborról készült képen a kamasz fiú az íróasztal fölött görnyed, a képaláírás nélkül lehetne ez is sima otthoni, jól megcsinált életkép. Csak hát ez az utolsó felvétel, amely készült róla. Tizennyolc éves korában ugyanis őt is megölték, ugyanazok. Buchenwaldban.
Az összesen tizennégy tablós kiállításon a Kinszki Judit visszaemlékezéseiből olvasható hasznos és néha szívszorító szemelvények mellett jócskán találni kor- és hangulatfestő fotográfiákat a korabeli belvárosról is, az első modern áruházról, vagy az akkor még (1933) és most megint Ferenciek teréről, a Lloyd-palotáról, a kiskörúti Orczy-házról, sorolhatnánk. A földalatti állomásain bemutatott anyag nagyobb részét azonban a szűkebb pátriáról, Zuglóról készített fényrajzok teszik ki. Kinszki Imre ugyanis legaktívabb éveiben a Róna utca és a Szugló utca sarkán lakott egy bérházban, innen (is) követte figyelemmel a városrész fejlődését. Kegyelmi állapot: látni, ahogy egyre fejlődik, beépül a kerület. Így, hetven év távlatából különleges élmény mondjuk az akkor még szinte konkrét rónaságként látható Róna utcai képeket vagy a hatalmas bolgárkertekről készült fotográfiákat szemlélni. Kinszki gyakran kifotóz az ablakon. Lát autót bütykölőket, járókelőket, polgárokat, fénybe-árnyékba burkolózó utcát, mi is látjuk most már. Ahogy a Városligetben korcsolyázókat szemlélő tömeget, egy szimpla vasárnapot a li zsé ben, vagy egy jó, szaftos és kedélyes villásreggelit valamelyik zuglói kisvendéglőben. Moziműsort (Tüzes vér, fsz.: Dorothy Jordan), választási plakátrengeteget (Magyar Nemzeti Közérdek Párt, Nemzeti Radikális Párt, Függetlenségi Kossuth Párt), az utca „vidéki” oldalán, egy villanyoszlopon talált szegényes, kézzel pingált hirdetést, amely szerint a Róna utca 179. alatt (régi szám: 67.) cserepes krizantém kapható.Mi is láthatjuk tehát, hogyan élt a városrész a harmincas években. Az október elsejéig látható kiállításról egyébként 76 oldalas katalógust adott ki a Herminamező Polgári Köre 1990 és a Budapesti Városvédő Egyesület, úgyhogy akár haza is vihetők a képek.
A Kinszki Budapestje anyaga egyszerre dokumentum és csemege a szemnek. Egy kicsit megint többet tudunk a városról, ahol élünk, és ezért aligha lehetünk elég hálásak.
