Kétszáz forint körüli összeget kér a fővárosi önkormányzat egy négyzetméternyi közterületért naponta attól, aki játszani akar – ez volt az első rossz hír a zenészeknek, még tavasszal. Aztán jött az újabb: az aluljárókban még pöcsétes papírral sem szabad muzsikálni, pillanatnyilag meghatározatlan ideig – az utóbbi reguláról a zord idő beállta előtt még egyszer elvitatkoznak majd, ígérték. Az aluljárók betiltásának indoka nagyjából úgy szólt, hogy a zene az ottani akusztikai körülmények miatt túl hangos, amúgy pedig üdvös volna, ha minden olyan tevékenységet megszüntetnének az aluljárókban, amely „nem közlekedéssel kapcsolatos”. Került persze ellenérv is, méghozzá a Jobbiktól, emez ekképp hangzott: Magyarországon többnyire megélhetési utcazenészek vannak, a koncertek meg egyre inkább azért szűnnek meg, mert az emberek nem mennek el, ha jegyet kell venni. Amúgy pedig (például) a hegedű hangja szabadtéren nem érvényesül úgy, mint egy aluljáróban.

Az egyik legtöbbet próbált budapesti utcazenész, a hegedűs Mezei Vilmos Sándor szerint a kötelező engedélyeztetéssel nem az a legnagyobb baj, hogy fizetni kell, hanem mindenekelőtt az, hogy meghatározott és pláne meghatározott számú helyre szól – hol ott a köztéri muzsikálás lényege a szabad mozgás. Ő maga például annak idején hat helyszínre kért engedélyt, de csak egyre, az akkori Moszkva térre kapott, a Blaha Lujza téri, a Nyugati téri, az Örs vezér terei, az Astoria alatti és a Keleti pályaudvari aluljáró iránti kérelmét elutasították, egészen pontosan „nem javasolták” – történt ez még azelőtt, hogy az aluljáró-embargót a sajtó nyilvánossá tette volna. Több mint pech ez neki. Most egyetlen hely van a fővárosi, tehát a frekventált területeken, ahol legálisan játszhat. A másik baja, hogy ő ugyan fizet (a következő hat hónapra több mint 36 ezer forintot), a téren azonban túlságosan gyakran fordulnak elő olyanok, akik a zenészben konkurenciát látnak, és ennek nemritkán egészen erőszakosan adnak hangot: azon az egy árva négyzetméteren kívül tehát valamiféle támogatást, védelmet is remélne a hatóságoktól.

Az aluljárók elvesztése azonban még fájdalmasabb. Budapesten ezek az utcazenélés legalkalmasabb terepei: egyrészt valamennyire védenek az időjárás viszontagságai ellen – és ez nemcsak az emberre, hanem a hangszerre is értendő, másrészt – ahogy a jobbikos városházi politikus is fogalmazott – lényegesen jobban cseng bennük a muzsikaszó, mint a se vége, se hossza felszínen. Mezei szerint ez különösen a klasszikus zenére igaz, azon belül is leginkább Bach szólószonátáira és partitáira, amelyeknek hangzása az aluljárókban meglepően hasonlít a kisebb templomok, kápolnák lecsengésére. A zord időre vonatkozó kitétellel kapcsolatban Mezei megjegyezte: higgyen bárki bármit, az úgynevezett jó idő, tehát a nyári meleg legalább annyira megviseli a muzsikust, mint a hideg, sőt instrumentumát még jobban – különösen a húrokat (egy garnitúra jobb minőségű hegedűhúrért hat-nyolcezer forintot kérnek a szakkereskedők).

Mezei szerint a városházi szabályozás mindezzel együtt több ponton is tolerálható. Valóban előfordult, hogy az utcazene a járókelők fülében otromba hangzavarnak tűnhetett, főleg akkor, amikor egyazon aluljáróban egyszerre két zenész játszott külön-külön, egészen mást és máson. Jószerével csak a labirintusszerű Nyugati aluljáróban férne el több zenész úgy, hogy produkciójuk ne legyen kellemetlen. Az is igaz, hogy a zenészek olykor még dísztárgynak is hitvány hangszerrel állnak ki a nagyérdemű elé, és vannak, akik – enyhén fogalmazva is – rosszul öltözöttek, ápolatlanok, tetejében pedig még ittasak is. És persze igaz az is, hogy – és a hegedűs igyekezett ezúttal is finomra hangolni a véleményét – nem mindenki játszik olyan színvonalon, hogy azzal örömet szerezzen a közönségnek –márpedig a cél ez. Mindent egybevetve Mezei azt kérné a városházától: foglalja össze azokat az elvárásokat, amelyeket teljesítve az utcazenészek megférnek a járókelőkkel, egymással és egyáltalán a várossal, de ne tiltsa ki a zenészeket az aluljárókból, mert az számukra „nagyon megrázó”. Hozzátette: a fővárosban lényegesen kevesebb utcazenész működik, mint sokan gondolnák. Úgy érzékeli, hogy a frekventált helyeken csúcsidőben sem játszik egyidejűleg húsznál több muzsikus (vagy valamiféle formáció). Mezei Vilmos Sándor persze másként definiál, mint a köz: az ő értelmezése szerint az utcazenész az, aki többé-kevésbé rendszeresen, minimum értékelhető színvonalon, normális hangszeren szórakoztatja az embereket. (A demo üzemmódra állított szintetizátorral kéregetőket például nem veszi számításba, igaz, más sem.) Sőt, ha úgy tetszik, a szám még kisebb, sőt sokkal: olyan zenész, aki az év csaknem minden napján kiáll játszani, vagyis konkrétan és legfőképpen az utcai muzsikálással keresi a kenyerét, szerinte rajta kívül csak kettő van: az üvegpoharak virtuóza, Sárközi (Üveges) József és a főiskolát végzett, jó képességű hegedűs, Karpule Ferenc.

Pécs: feneketlen csend?

Pécsett nem kell fizetni a zenészeknek azért, hogy elfoglalják az utcát, ám a muzsikáláshoz engedélyt kell kérni a város közterületeit kezelő Biokom K .-től. A cégnél 19 engedélyt tartanak számon, ám legalább kétszer ennyi szólista és alkalmi banda zenél a centrumban. Júliustól a városi közgyűlés zajvédelmi rendelete szabályozza ezt a tevékenységet, s a jogszabály kimondja, hogy munkaidőben nem lehet muzsikálni az intézmények 50 méteres körzetében, míg a kórházak közelében mindig tilos a zenélés. Ez egyébként eddig is így volt, hisz a zenészek engedélyébe a Biokom beleírta, hol nem szabad játszani, s ezek a terek és utcaszakaszok épp az ott lévő intézmények miatt voltak „védve” a zenétől. A Széchenyi téren már a rendeletmódosítás elfogadása előtt demonstrációval tiltakoztak az érintettek: nem értik, hogy kit, hogyan és főleg miért zavar a zenészek játéka – mondták a résztvevők, akik szerint az utcazenészek hozzátartoznak a város hangulatához, nélkülük nagy csend lenne a belvárosban. Megjegyezték: a belvárosban olyan sűrűn helyezkednek el a szabályozás hatálya alá eső intézmények, hogy emiatt szinte teljesen kiszorulnak a városközpontból.

A mindenevő Budapest

Mezei szerint a pesti ember nagyon szereti a zenét (főleg, ha ingyen van – amiként arról a zene ünnepein magunk is többször meggyőződhettünk – a szerk.), és tulajdonképpen mindenevő: a dzsessztől a cigányzenén át a klasszikusokig és a régebbi és újabb slágerekig minden iránt fogékony. Ami a veretesebb muzsikát illeti – és utcazenészünk majdnem kizárólag ilyet ad elő –, tapasztalatai szerint a favoritok Bach, Vivaldi, Massenet és Brahms ismertebb melódiái; utóbbi megállapítás nagyjából egybeesik azzal, amit mi láttunk az online zeneboltok toplistáit figyelve.

Mezei Vilmos Sándor most mindössze egyetlen helyen játszhat legálisan a fővárosban