A rendező idéz korábbi munkáiból, ott van a föld, amit lapátolnak, ott van a lámpa. Természetesen nem egy szálmeztelen villanykörte. Elveszne a nagy térben. Sőt eszmék, gondolatok sorát is ígéri a kezdőkép. A paradicsomon kívül indul a játék, Ádám és Éva lapátol, csapkodnak a lapátnyelekkel, hozzájuk kétoldalt statiszták tömege csatlakozik hatalmas dübörgéssel. Elementáris népi elkeseredés látszik kitörni, mintha valóságos Dózsa-féle lázadás készülődne. Ám Ádám első megszólalása népvezérhez kevéssé illőn az individuum vesztét siratja: Hová lett énem zárt egyénisége… – mondja, ha jól hallottam, múlt időbe téve Madách jövő idejű szövegét, majd a szebb múltba réved. Nem egészen világos ezután, vajon csak a paradicsomi színre emlék szik-e, vagy az egész történelmi látomássorozatot kell-e idézetként néznünk. Egy mai dühöngve lázongó Ádámhoz ez utóbbi illene.

A rendező azonban a továbbiakban nem foglalkozik a kezdetben ígértekkel. A tonnányi virágföldet a statiszták hatalmas fólián néhányszor ide-oda húzzák, nyilván csak azért, hogy ne legyen útban. A lényegi rendezői beavatkozások a továbbiakban ötletszerűek. Ádám Egyiptomban, Athénban megkettőződik. Ruszt József zalaegerszegi rendezéseire emlékeztetőn, az ős-Ádám külső szemlélőként figyeli történelmi megfelelőit. A szövegeket néha együtt mondják, máskor dobálják egymásnak. Rendszert nem lelek benne. Tankréd szerepében ismét egyesül a két ősapa, Prágában viszont Tankréd kardjával hadonászva lesi az ittas csillagász szenvedéseit, Danton alakjában ellenben ismét önmagává lesz. Londontól pedig amúgy is inkább megfigyelőként járja a történelmet, mintsem az események hősi részvevőjeként. Néha meg azért is elvész a tömegben, mert nem mindig könnyű a hangszóróból hallott szöveghez megtalálni azt, aki éppen mondja.

A szezonnyitó díszelőadáshoz illő látványosság előállításában Alekszander Belozub (most nem ukránosan írják a nevét, mint legutóbb Debrecenben) díszlete és jelmezei segítik a rendezőt. A látványt egy hatalmas felhajló, majd előrekunkorodó világos sík határozza meg, lehet hullámtaraj vagy kitekeredő pergamen, esetleg a tetején ágáló Úr mérhetetlen szakálla. Közepén kör alakú nyílás ad helyet a történelmi színek meghatározó elemeinek, de innen jön körmenetben a szimbolikus halálfigura, és innen néz ki a görögkeleti ikonokat idéző Krisztus-fej is.

A nagy eseményhez illő parádés szereposztás a hely természetéből következően nagyrészt a színlapon marad. A színpadon leginkább Cserhalmi György bosszúsan-kötekedőn részeg Keplere és Blaskó Péter erélyesen zengő Péter apostola érvényesül, meg Ónodi Eszter Évájának néhány gesztusa látszik jelentésesnek. Rátóti Zoltán Ádámja különösebb feltűnés nélkül dolgozza végig az óriási szerepet. Trill Zsolt ruganyos-gunyoros Lucifere bebarangolja a színpadot, a lámpára kapaszkodva a légteret is megpróbálja, néha megrohamozza a meredélyt, hogy visszaguruljon róla. Ennyi a szerep és az előadás szellemi közlendője. Befejezésül Agnus Dei szól, de mind össze az emelkedett, vallásos hangulatot erősíti. A krisztusi gondolat éppoly véletlenszerűen kerül ide, mint minden más.

Ónodi Eszter és Rátóti Zoltán