N

Nekünk szerencsére nem kellett menekülnünk, annál inkább drMáriásnak, aki több sorstársához hasonlóan a katonai behívó elől jött át Magyarországra. Nem kevés bátorságra vall, hogy nem sokkal később, még azelőtt, hogy megkapta volna a magyar állampolgárságot, egy kiállítás kedvéért visszatért Belgrádra, tudatosítani mindenkiben, hogy „nem nemzetek küzdenek egymással, hanem hódító hadseregek, rablóbandák, gazemberek, elmebeteg, megkeseredett állatok és rafinált manipulátorok”. Hasonló szellemben és nem kis részben drMáriás kezdeményezésére nyílt meg egyébként 1992-ben a Budapest Galériában megrendezett Jugoszláv Kortárs Képzőművészek című kiállítás is: „hadd lássa a világ, hogy ezekben az országokban normális emberek is élnek, akik elfogadják egymást, s békét akarnak”.

A fenti idézetek drMáriás Nem élhetek Milosevic nélkül című kötetéből valók. A szerző a vajdasági avantgárd hagyományok örököse és egyenes ági leszármazottja: festő, zenész, író, költő és performanszer. Önéletrajzi művének többszörös apropója van. Az első, hogy negyedszázaddal ezelőtt alakult meg a Tudósok nevű, meglehetősen nehezen besorolható, ösztönös és zsigeri zenét játszó, világszerte ismert és elismert formáció, amely születése óta semmiféle skatulyázást nem tűr. A második, hogy húsz éve tört ki a délszláv háború. Továbbá öt évvel ezelőtt lett öngyilkos Bada Tibor, avagy ahogy mindenki ismeri: Bada Dada, aki drMáriás mellett a könyv másik főszereplője. (A sokáig elválaszthatatlan és szétrobbanthatatlannak látszó duó az Apa kocsit hajt című dallal lett Magyarországon széles körben ismert.) Mint ahogy ugyancsak öt éve végzett magával a hágai börtönben Slobodan Milosevic, aki nélkül ez a könyv bizonyára egészen másmilyen formában és tartalommal íródott volna meg – ha megíródott volna egyáltalán. Na és arról se feledkezzünk meg, hogy a szerző idén lesz 45 éves, mondhatni tehát, hogy felnőttkorba ért,már persze ha a hozzá hasonló családapányi örök punkok számára létezik ilyesmi egyáltalán.

A fényképekkel gazdagon illusztrált kötet az elmúlt huszonöt esztendőről szól. Mármint a mi huszonöt évünkről, itt, Magyarországon, és ott, Szerbiában egyaránt. drMáriás néha mesél, néha pedig ugyanolyan rezzenéstelen pofával tart görbe, ám fájdalmasan őszinte tükröt elénk, ahogyan azt a Tudósok lemezein is teszi. Amiről beszél, az egyszerre fájdalmas és egyszerre felemelő. Fájdalmas, mert egyrészt ott van a háború, ami „olyan, hogy bár nem látni az emberen, mégis ott van benne, akár egy végtelenül lángoló tűz, amelytől nem tud szabadulni, s amelyet nem tud eloltani”. S persze azért is fájdalmas, mert a könyv lapjain közvetlen közelről nézhetjük végig a barát, az alkotótárs és a sógor, Bada Dada lelki és szellemi hánykolódásait, ami végül abba az öt évvel ezelőtti tragédiába torkollott. Ugyanakkor felemelő is, mivel élni tanít. Azt mutatja meg, hogy minden rettenet, félelem, kicsinyesség, hatalmaskodás és packázás ellenére igenis van értelme dolgozni, alkotni, gyermeket nevelni és olykor újrakezdeni. Ugyanis amikor össze akarna dőlni a világ, akkor is ott a művészet, mint örök és verhetetlen, elnyomhatatlan gyógyír. Vele együtt pedig mindig van valamicske szeretet.