Templomi harangszó helyett gyári sziréna
A válaszokat az OSA Archívum Centrális Galériájában keresse, akit felcsigáztunk, vagy szerényebben kiszerelve az alábbi cikkben.
A Z Generáció (Pokolenyije Z.) címmel, A hangművészet és a zenetechnika orosz úttörői 1910-től az 1930-as évekig alcímmel nyílt különleges tárlat a két dátum közt élő, de főleg alkotó szovjet avantgárd művészeknek állít emléket, akik hittek abban: a holnap országában minden más lesz, az ember tökéletes, a nyelv univerzális, a gépek pedig hatékonyak, valamint abban, hogy az energiát, a villamosságot szimbolizáló Z betűnél nincs jobb jelkép számukra. Mint látjuk, az utópia nem jött be, a kísérletező értelmiségieket szinte az utolsó szálig kitörölte a köztudatból a sztálini önkény: a puhábbakat bedarálta a rendszer, a nyakasabbakat bebörtönözték, az egészen nyakasakat kivégezték. Az utókorban azonban bebizonyosodott: sokszor jó pályán jártak, Nyugaton több találmányuk újjáéledt és ma is él. Csakhogy az utókor már nem tudja, kinek köszönje e különleges felismeréseket. Kivéve persze a kiállítás látogatóit.
A megnyitó előtti extra tárlatvezetésen elsőként a mozgalom sztarosztájával, a Proletkult főideológusával, Alekszej Gasztyevvel szembesülhettünk, aki ars poeticaként vallotta: „minden esztergályos a munkagépe igazgatója”, majd egy ciklográf nevű szerrel, amelyről sajnos nem tudtunk meg bővebbet. Az ún. projekcionizmus, azaz (röviden és nagyjából) a technika és a kultúra legmagasabb céljainak elérésére törekvő irányzat atyjáról, Szolomon Nyikityinről azonban szerencsére igen, ő többek között a szín- és a hangérzékelés szisztematikus rendjét kutatta nagy erőkkel, egyik grafi káján viszont azt igyekezett leképezni az értetlenkedőknek, hogy egy oktáv, ha akarjuk, bizony nem más, mint a fix ponton álló táncos által nyújtott lábbal maximálisan elérhető táv, ok nélkül. A látványt az előkelő élet című film Zajzenekar című részlete festi alá; mint tudomásunkra jutott, a bolsevik művészek egyre-másra készítették ún. zajhangszereiket, amelyeket ún. zajzenekarok szólaltattak meg, azzal a jól körülrajzolt céllal, hogy „a burzsoá fércművek helyett igazán újfajta zenével hozzák el a közönségnek a kollektív üdvözülést”. Számos remek zajopera és zajszimfóna született, például a (maga korában) híres Szirénaszimfónia, Arszenyij Avraamov vállalkozása, amelynek első, 1922-es bakui előadásában részt vett a teljes Kaszpi-tengeri flotta összes ködkürtje, két ütegnyi tüzérségi ágyú, egy komplett gépfegyveres alakulat, több hidroplán, továbbá a város valamennyi gyári szirénája. A sziréna népszerűségét jelzi, hogy komolyan fontolóra vették: Szovjet-Oroszország-szerte vele váltják fel a burzsoá templomi harangokat.
Kisvártatva viszont már a Z Generáció egy másik emblematikus alakjával, Jevgenyij Solpóval és főleg híres találmányával a variofonnal kerülhettünk meghitt közelségbe, melyről azt sem árt tudni, hogy a filmek periodikus hangsávjának előállítására szolgált, papírhang technikával működött, valamint lehetővé tette a rugalmas hangszínszabályozást és a vibratót; az egyik legismertebb variofonos felvétel Rimszkij-Korszakov Karburátor-szvitje volt (1932–33). Nem sokkal később a harmóniumra, tangóharmonikára és ősszámítógépre egyaránt emlékeztető ANSZ szintetizátor rejtelmei tárultak fel, majd a legesleghíresebb innováció, a később tudósbörtönlakóként majd lehallgatókészülékeket fejlesztő KGB-munkatársként hasznosuló Leon Theremin (Lev Szergejevics Tyermen) tervezte thereminé. Az 1919-re kifejlesztett berendezés –amelynek egy kései verzióját a látogatók ki is próbálhatják – az első olyan elektronikus hangszerként vonult be a zenetörténetbe, amelyhez nem kellett hozzáérni, hogy megszólaljon. Mi egy nagy dobozt láttunk, azon egy antennát és egy hajlított fémcsövet; az antennához közeledvén a szerkezet egyre magasabb hangot adott ki, a cső pedig a hangerőt szabályozta. Az eredmény bennünk mindenekelőtt a Pirx pilóta kalandjai című magyar televíziós sorozat atmoszféráját idézte fel, de ez legyen a mi bajunk, a theremin bizonyos körökben ma is népszerű, egy amerikai cég gyártja, hatvan év alatt vagy ezret adott el belőle. A kiállításon egy továbbfejlesztett változatról, az ugyancsak Theremin által konstruált terpszitonról is szó esik, ennél táncmozdulatok adták ki a melódiát, egy beszámoló szerint a feltaláló egy ízben hibátlanul eljátszotta rajta Massenet Elégiáját.
Se szeri se száma az ötleteknek. Találkozhattunk többek között a 23 húros elektromos gitárral, amelyet egy kihajított zongora tetejéből készített bizonyos Strjanyin elvtárs, úgy négy év alatt, de végül is 1936-ra elkészült vele, valamint az egyenes hegedűvel. Emezt úgy tessék elképzelni, mint egy elnagyolt mángorlót, amelyet húrokkal ékesítettek – a krónikus hegedűhiány miatt, könnyebb és olcsó elkészítése okán javallták sorozatgyártását a legfőbb hangszerbíráló szervnek, amelytől azonban negatív minősítést kapott, a rosseb se érti miért.
