A gyönyörű régi kottákból és remek magyarázó szövegekből összeállított tárlaton mindjárt az elején megtudhattam, hogy a darab ősmodellje először Mátray (Róthkrepf) Gábor Pannónia vagy: Válogatott Magyar Nóták című gyűjteményében bukkant fel a XIX. század első harmadában. E hangszeres ihletésű verzió szerzősége máig vitatott, de a legtöbb szakértő szerint majdnem biztos, hogy a mester nem ismeretlen: bizonyos Nikolaus Scholl, a 32. sz. csász. és kir. gyalogezred karmestere. Így megy ez minálunk, a Székely Himnusz sem székely ajkakon, a gyergyói fenyők alatt született, mint tudjuk, na és akkor mi van?

A mű erősen megihlette a magyar zeneirodalmat, az ismert szerzők közül először Erkel Ferenc komponálta meg a maga változatát, majd Liszt Ferenc, aki 1840-ben Pesten enkezével elő is adta az alkotást. A meghatott magyaroktól ezért pompás díszkardot kapott, ami viszont Alcide Joseph Lorentz karikaturistát ihlette meg. A vonatkozó tárlóban elhelyezett korabeli újságlapon Liszt lovon ül, karddal, alant ezzel a szöveggel: „Valamennyi harcos közt csupán Liszt gáncs nélküli, mert nagy kardja ellenére tudjuk, hogy ez a hős csupán tizenhatodokat győz le és zongorákat gyilkol.” A komponista a képen a fiatal Hegedűs D. Gézát idézi.

A Rákóczi(y)-induló legismertebb verzióját természetesen Berlioznak köszönjük, aki 1846-ban adatta ki művét. Az egykorú kotta borítólapja azonban kicsit bántó, nemzeti hősünk ugyanis egészen rossz arcú rajta, egyáltalán nem olyan sármos, mint a Mányoki-festményen, ezzel szemben kimondottan Vlad Tepes szadista havasalföldi vajdára, azaz Drakulára emlékeztet; valami randa nemzetközi összeesküvésre gyanakszom.

1848 és főleg 1849 után az indulót egy darabig nemigen játszották, egészen 1859-ig kellett várni, hogy a Filharmóniai Társaság újra előadja. Aztán egy év múlva már jött is az újabb feldolgozás, Reményi Endre munkája, amelyről a kritikus azt írta: (...) „ugronc-polcot csinált abból (ti. az addig ismert műből – a Szerk.), hogy rajta művészi halálugrásokat mutathasson be”. Minthogy a kiállítás hangzóanyaggal sajnos nem szolgál a nagyérdeműnek, így kicsit olyan,mint egy fotótárlat fotók nélkül (ezért is javasolnám szerényen, hogy helyezzék máshová, és akkor szolgálhatna); nem tudok állást foglalni, az viszont nyilvánvaló, hogy Reményi legkésőbb 1890-re biztosan kiheverte a súlyos szavakat: a kiállított fotográfián látható alkotón nyoma sincs a borongásnak, sőt majdnem annyira derűs, mint egy zöld övezeti idősotthon Lórán Lenke szilveszteri látogatásakor.

A kiállítás szerint utoljára 1865-ben nyúltak a nemes alapanyaghoz, e változatot bizonyos Sipos Győző jegyzi. Túl sokat nem tudok mondani róla, mert tekintetemet megint rabul ejtette egy kotta, amely nemcsak szép, de kifejezetten Kolossváry Etelka kisasszonynak van ajánlva, vagyis meghatóan romantikus is, plusz még roppant tanulságos: így is be lehet vonulni a zenetörténetbe.

A legérdekesebb rész mindezzel együtt az, ahol a rendezők megmutatják, milyen kísérletek születtek a mű megszövegesítésére. Elsőként Szerdahelyi József sorait (1861) olvashatja a publikum, úgy kezdődnek, hogy „Üdv hazánkon égi fény, nemzet őre tiszta lény...”, majd Huber Károly versét (1885 k.), amelynek eleje így szól: „szent szabadság áldva légy, ez szíveink szava rég, a magyart dicsérje, félje minden békén és csatán...” Ezután Fáy Elek poémájának (1906) soraiban gyönyörködhetünk: „Rajta magyar, jön az ellenség, védd a hazád örök igazát, bár ha a pokol ördöge rontana rád...”, aztán Jámbor Sándor kísérlete jön (1906), ő nem vacakolt sokat, egyszerűen beírta a kottába Pető Trombita harsog, dob pereg kezdetű művét, majd dr. Wekerle László pattogós librettója (1939), amely ekképp cseng: „Magyarok serege rontsd a labanc hadát/közeleg az óra, csatariadóra, hogy a magyar akarata, csatavasa, viadala mentse meg a szomorú hazát. Magyarok hej!” Természetesen a népi demokratikus korszak is megszülte a maga szövegváltozatait. Imholdr. Vargha Károly próbálkozása 1961-ből : „Riad a kürt szava, dobban az ifjú szív, repül a szó: a haza hív. Vörös az ég, kel a nap, jön az ellenség. Bosszú tüze ég, azt akarja rég, hogy árva népünk ősi jogát, igaz harcunk diadalát meg ne lássa ez a nemzedék” (a Pécsi 500. Sz. Szakmunkásképző Intézet Rákóczi-évi műsorához). És jöjjön végre az utolsó opus, amelyet 1982-ben Balázs Árpád állított elő a Magyar Rádió és Televízió Gyermekkorusának 1979. évi japán turnéjára: „A, A, la, la, pa pa-pa pa pa-pa papa pap...” (stb.). Mindehhez már csak annyit tennénk hozzá, hogy óvodáskoromból magam is ismerek egy változatot, mondhatni, az egyetlen változatot, ami valóban fennmaradt. Úgy kezdődik, hogy „Vak Pali, Vak Pali mindent lát, szemüvegen át...” –de innen nem folytatjuk, mert részint méltatlan, részint idétlen, nem mellesleg meg úgyis ismeri mindenki.

A kiállítás hangzó anyaggal sajnos nem szolgál a nagyérdeműnek