A hetvenöt éves Buczkó Imre egész életében megőrizte ezt a furcsa kettősséget. Amikor friss mérnöki diplomával a Malév gépésztervezője lett, Elekfy Jenőhöz, az „akvarellkirályhoz” járt, hogy ellesse a mestertől a fortélyokat. A kapcsolat megmaradt, a festőládát és az állványt öröklő Buczkó Imre, az Elekfy szellemi hagyaték gondozójaként a monográfia és az életműkatalógus elkészítésében is nagy munkát vállalt.

– Akkor kerültem a Malévhoz, amikor még voltak belföldi repülőjáratok – idézi föl pályája elejét. – A repülőjegy nem került többe, mint a gyorsvonat ára. Amikor Rédey György, a főnököm elkészítette koncepcióját a belföldi repülés modernizálására, leváltották, menesztették. És hogy nyoma se maradjon a nagy elgondolásoknak, a belföldi járatokat is megszüntették. Mindez nem tegnap történt – jegyzi meg. Buczkó Imre egyébként csodával határos módon került a Ganz-Mávag ösztöndíjasaként az állami repülőtársasághoz, s kezdett foglalkozni a poggyásztovábbítás automatizálásával – mert a hőskorban nyilván ilyen sem volt Ferihegyen. Hatvanban végzett, 1963-ban ő lett a reptér tervező és üzemeltető mérnökségének osztályvezetője, később a Repülőtér Fenntartási Főosztály vezetője és üzemeltetési főmérnöke. Élte a szerencsés műszaki értelmiségiek életét. Családot alapított, s elfogadta azt az alkut, amelyet a kádári világ ajánlott a fiataloknak. Nem lett politikus, csak két dolog érdekelte: a repülés és a képzőművészet.

Később sem engedte meg magának, hogy elfújja a politikai szél. Voltak és vannak persze keserűségei, amelyeken nehezen teszi magát túl.

– Ötvenhatban nem akartunk vadkapitalizmust, hanem megbecsülni, felvirágoztatni akartuk hazánkat – fogalmaz élete fontos korszakáról,melyről élénk vitákat folytatott nem egy pályatársával, s nem egyezett mindenben a véleményük. – Nem akartuk külföldi tulajdonba adni az országot. És azt sem akartuk, hogy amit nem vitt el a külföld, azt néhány hazai ügyeskedő gátlástalanul zsebre vágja. Nem akartunk szegényeket, koldusokat, hajléktalanokat! Ezért gyomorforgató, amikor ma azt mondják, hogy „’56 szellemét valósítjuk meg”. Azok szeretik ezt hangoztatni, akik a közelében sem voltak a forradalomnak és annak a szellemiségnek, ami áthatotta az akkori idők törekvéseit. Ami most itt van, annak semmi köze az ’56-os ifjúság forradalmához. Járt itthon egyszer egy régi barátom, az ötvenes években sokszor voltunk együtt. A műegyetemisták felkelésében fontos szerepe volt. Kérdem tőle, mikor jössz legközelebb? Lehet, felelte, hogy én már ide soha többet nem jövök – felelte.

Buczkó Imre legnagyobb „dobása” a festészethez köthető. Ezerkilencszázkilencvennégyben létrehozta a világon egyedülálló Ferihegyi Galériát, amelynek hat éven át a művészeti vezetői teendőit is ellátta. Az 1975 óta kiállító festő-grafikus egészen egyedi, folyamatosan nyitva tartó kiállítóhelyet talált ki: a „tárlatokat” az I. Terminál első emeleti nyilvános utasforgalmi területén rendezték be. Nem kellett spórolni a falfelületekkel. Ez volt abban az időben a legnagyobb budapesti kiállítóhely! A tárlatokon nyolcvan magyar és külföldi művész tudott egy időben kiállítani. S a fura reptéri művészvállalkozásnak hamar híre ment a világban. Rögtön az elején együttműködési megállapodásról érkezett ajánlat a chicagói Art Institut részéről. Sorra rendezték a pompás egyéni és csoportos kiállításokat. A Magyar Vízfestők Társasága, az Új Gresham Kör, a Magyar Szépmíves Társaság közös kiállítása mellett Kondor-emlékkiállítást szerveztek, s méltó módon ünnepelték az Elekfy-centenáriumot is.

– Nem valamiféle utaszsibbasztó játék volt ez – idézi föl a boldog időket. – A galéria biztonsága megfelelt a múzeumi előírásoknak. Ez tette lehetővé, hogy jelentős támogatást kaphattam a Magyar Nemzeti Galériától, személy szerint Bereczky Lóránt főigazgatótól. A lapok „világelső kezdeményezésről” írtak. Ez jólesett. Az élő magyar képzőművészet legjavából válogattunk. A nyitókiállításon Gyémánt László műveit mutattuk be. Kiállítottuk híres művét, a Kft.-t, a nemzeti galéria féltett kincsét. A nagyméretű alkotáson Roosevelt, Churchill és Sztálin látható (mögötte az örök árnyék, Molotov). A képet a homlokzati induló-érkező utastájékoztató közé tettük, festő csak álmodhatna arról, hogy ilyen helyre kerülhet a műve. „Azonnal le kell venni! Nem mutatható be!” – kaptam a kemény hangú utasítást. De hát miért? „Bemutathatod, de nem ott! Dugd el valahová. Ha nem veszed le, nincs kiállítás.” Kiderült aztán, hogy a pont szemben lévő Aeroflot irodából is milyen jól rá lehetett látni a provokatív képre!

Gyémánt másik műve körül is támadt „félreértés”. Gyermekjátékok című domborművén – szintén MNG-tulajdon – két sor pisztoly látható; a stukkercsöveket a művész ártatlan babákra irányította. Sőt, a mester a „lakkozást” korabeli újságok híradásaival oldotta meg. A megnyitó után kommandósok jelentek meg a terminálon, s röhejes módon élesre töltött fegyverek után kutattak, itt-ott levakarva az újságokat! Mindez persze Határ Győzőt, az akkor Londonban élő írót nem akadályozta meg abban, hogy lelkesült hangon számoljon be arról, hogy alig szállt le a gépről, itt rögtön Gyémánttal tudott „találkozni”.

A Ferihegyi Galéria – a név utólag nem „lisztesíthető” – hat évet élt, a sorozatos és zűrzavaros Malév-privatizáció és a repülőtér sorsának ismert alakulása maga alá temette. A 2B Terminál francia tervezője gondosan kialakította az új kiállítóhelyet, még ellenőrző kamerák elhelyezéséről is gondoskodott. Jött aztán a „fontos ember”, és a tervek láttán azt kérdezte: „Ez itt mi?” „A Ferihegyi Galéria új helye.” „ Itt nem lesz semmiféle galéria.” Az épületes párbeszéd elhangzása után Buczkó Imre (már 64 éves volt) nyugdíjba vonult. Távozott a repülőtérről, s ezzel befejezte kettős életét.

– Üzleti tevékenységet nem folytattunk – idézi föl a szép és termékeny időszakot a világot keresztül-kasul beutazó mérnök-festő. – Az érdeklődőket összehoztuk a művészekkel, maximum ennyit tehettünk. Emellett komoly mecenatúrát jelentett a művészek kiszolgálása, a művek szállítása. A galéria lehetőséget teremtett a művészbarátságok alakulására, több meglepetésben is részem lehetett. Bridgeportban jártam 1989-ben, amerikai ismerőseim hívtak meg, kiállításom volt a New York és Boston között lévő városban. Egy koncertteremben állítottak ki, s látom, épp akkor föllép a Vándor-kórus is. A folyosón összetalálkozom régi kedves barátommal, Hauser Imrével, a Drezdai Egyetem korábbi ismert tanárával, akiről nem tudtam, hogy szabadidejében kiváló tenorista. Ő viszont az én választott szerelmemről nem tudott. „Hát te festesz?” – kérdezte őszinte csodálkozással. Én meg: „Hát te énekelsz?!”

Nem igaz egyébként, hogy Buczkó Imre távozásával a repülés világából teljesen eltűnt volna a festészet és a kortárs művészet propagálásának nemes szándéka. Az LRI-ből kivált Hungarocontroll égisze alatt tavaly a Buczkó-korszak művészetpártoló repülősei Légtérgalériát hoztak létre. De hogy itt milyen kiállításokat tartanak, nemigen tudható meg, mert még a megnyitóünnepségük sem volt nyilvános. A hajdani reptéri galéria – melyben az volt a kunszt, hogy az utas, a kísérő, de bárki, aki arra járt a nap bármely szakában, láthatta a műveket – csak akkor éleszthető fel, ha találnak hozzá egy olyan megszállottat, mint a képzőművészet mellett elkötelezett mérnök-festő.

A nyugdíjas Buczkó a reptérről hazatérve Pestszentlőrincen és Pestszentimrén fejtett ki aktív szervezőmunkát, s gondosan föltérképezte azon képzőművészek sorát, akiknek közük volt a kerülethez, ott éltek vagy egykor jelentős kiállításokon mutatták be műveiket. A névsor eleje súlyos és tekintélyes: Kondor Béla, Dien Gizella, Zala Tibor, Schéner Mihály, Búza Barna, Elekfy Jenő, Gerber Pál, Lévay Jenő. Buczkó Imre itt is galériateremtéssel vétette magát észre. „A professzionális művészeknek csupán egy részével találkozhattunk a kerületi kiállításokon – írja Airport Art című könyvében –, melynek okairól lehetnek feltételezések, de a pontos okfeltárás eddig nem történt meg. Az okok között az első helyek valamelyikére tenném azt, hogy a XVIII. kerületben nincs megfelelő galéria, kiállítóterem, ahol rangos és szakszerű körülmények között lennének bemutathatók a művészek és alkotásaik.”

Buczkó Imre azon volt, hogy legyen ilyen. A kerületben jó tíz éve az ő szervezésében egymást érték a kiállítások, melyeken Búza Barna, Schéner Mihály és más jeles művészek alkotásait láthatta a művészetet szerető közönség. Újabban megint nagyobb lett a csönd.

Névjegy

BUCZKÓ IMRE

1935-ben született Nyírlövőn, két lánya és három unokája van. A műszaki diploma megszerzése mellett 1960-ban esztétadiplomát szerzett, 1964-től Elekfy Jenőtől tanult festészetet. 1973-tól 1991-ig a Ferihegyi Repülőtér Fenntartási Főosztályát vezette, utána üzemeltetési főmérnök volt. A reptéri jégtelenítési technológiáról írt könyve mellett szerzője az Elekfy-monográfiának, Airport Art című kötete 2007-ben jelent meg. Munkái az USA, Kanada, Belgium és Magyarország magán- és közgyűjteményeiben találhatók meg.

A Magyar Szépmíves Társaság, a Magyar Vízfestők Társasága és az Új Gresham Kör tagja.