A film sötét oldala
Most is ezt érzem, a Transformers 3 után, hogy talán nem ártana kiírni, mindez csak a fantázia műve, az űrversenyt nem az indította el, hogy becsapódást észleltek a Hold sötét oldalán, hogyan is érzékelhettek volna ilyesmit az ötvenes években, és bár én is hallottam arról az időszakról, amikor megszakadt a kapcsolat az Apollo–11 és a Föld között, azért az nem valószínű, hogy idegen civilizáció nyomait fedezték volna fel az űrhajósok. Különben is, micsoda balfácán civilizáció az, amelyik már képes a bolygóközi és csillagközi utazásra, és mégis elrontja, a Föld helyett a Holdon keresi az életet. Ezek után talán meglepő, de ezek még mindig a film legélvezetesebb részei. Elég szépen sikerül beágyazni a történetet a múltba, és bár a Kennedy-hasonmás csak annyira hasonlít a néhai elnökre, mint Jancsi bácsi a negyedikről, azért még mocorog az ember a 3D szemüvege alatt, hogy vajon mi lesz ebből.
Aztán persze kiderül, hogy lézerágyúval lövik a verebet a filmben, ezer szálon indul a cselekmény, hogy néhány ígéretes szál egyszerűen a levegőben maradjon, például sejtelmem sincs, mi értelme volt bevetni még két disszidens szovjet űrrepülőt is, amikor kiderül, hogy ők nem is repültek, és egyáltalán semmilyen szerepük sincs a cselekményben. Az ágyúhoz tartoznak színésznagyágyúk is, John Malkovich, aki, nincs mese, fenomenális az Esterházy-kockás öltönyében és sárga zoknijában, John Turturro és Frances McDormand, de hát ők csak mellékszálak. Ahogy mellékszál a csodálatosan kék szemű Buzz Aldrin is, a második ember a Holdon, egymondatos megjelenéssel.
A főszál ugyanis, sajnálatos módon a különböző, nehezen meghatározható intelligens robotok harca. Magukban is nehezen meghatározhatóak, és voltaképpen nem tudja az ember, hogy miért kell az egyik mellé állni a másikkal szemben, de egymástól még nehezebben megkülönböztethetőek, két és fél óra küszködés eredményeképpen sem tudtam eldönteni, hogy akik Afrikában mászkáltak az elefántok között, azok a jókhoz vagy a rosszakhoz tartoztak-e. Arról nem is beszélve, hogy az sem derült ki, egyáltalán miért mászkáltak az elefántok között. Egy idő után eszembe jutott az iránymutatás, hogy a színesek a jó robotok, a szürkék a rosszak, de sajnálatos módon aztán akadt egy áruló is, így aztán végképp összezavarodott minden, pléhtestű óriások ütötték-vágták egymást, többnyire a keleti harcművészet mozgáskultúrájával. Van azért, amit tőlünk tanultak el ezek az űriemberek.
A film végére romba dől Chicago, csodálatos módon ez kicsit sem zilálja össze a főhősnő frizuráját, egy nagyon megindító pillanatban azt mondják egymásnak a fiatalok, hogy: „szeretlek”, pedig azt hittem, ilyen filmet már nem lehet készíteni, de lehet, hogy ez tényleg nem film. Hogy pontosan micsoda, azt inkább nem mondom meg.
