Van olyan, amikor csak a kiindulási pont nincs meg. Attól kezdve minden logikus, követhető, értelmes és szép, egyedül magva nincs az eseményeknek. Mondjuk tökéletesen értem, hogy Kismartonban miért Karel Mark Chichon vezényel az Eszterházy-palota kertjében. Mert ő Elina Garanca férje, ha tehát ő itt pozícióba kerül, akkor lehet számítani a világsztár mezzoszoprán nejre is. Amit beáldoznak a nyári szabadtéri gálán, stílustisztaságot, sőt magát Haydnt is – hiszen egy műve sem szerepel a programban azon a helyen, amelyet többnyire miatta látogatnak az érdeklődők –, azt megnyerik a szélesebb érdeklődésben. Garanca esemény a szőke hajával, ismerik és szeretik. Láthatóan túlszeretik, olyanokat mondanak már róla, hogy a 2003-as bemutatkozása óta ami vele történik, az operatörténelem, pedig ez csak nagyon erős megszorításokkal igaz. De egy operagála már csak ilyen szörnyűségekben gazdag. A két moderátor az elvárásnak megfelelően hátborzongató, Gaby Schwarz az illendőnél sokkal kevesebb ruhát visel a felsőtestén, és nem az a baj, hogy így túl szexi. Az osztrák Antal Imre, a zongoristából lett beszélő és kultúraszervező Joachim Arnold meg olyan kezdetleges lelkesedésimitációval olvassa föl a műsorfüzetet, hogy nekem kell helyette pirulnom.

Ha értjük Elina Garancát, akkor értjük Leah Partridge-ot is, aki a szopránáriákat énekelte a gálán. Első blikkre nincs benne semmi egyéb erény, mint hogy ha oldalra fordítja a fejét, nagyon emlékeztet az Athéna Lémniára, ő, mintha ezt tudná, sokat fordítja oldalra a fejét, és erősen antikizáló szabású ruhát visel. A hangjáról már kevesebb pozitívumot tudok mondani. Bár a műsorvezetők szerint hamarosan nagyon ismert énekesnő lesz belőle, szerintem akkoramenedzselési csoda azért nincs a világban, de soha nem lehet tudni. Akárhogyan is lesz, Partridge kisasszony jelenleg másodrangú énekes, néha igazán kellemetlenül zörög a hangja, és nyilván az a legfőbb erénye, hogy egyáltalán nem nyomja el kiválóságával az est nagyasszonyát.

Itt kell visszatérni a kiindulási ponthoz: mindent értek, csak azt nem, hogy Elina Garancából miképpen lett ekkora csillag. Kellemesen semleges a hangja, kicsit küszködik a mélységekkel, nyilván ezért is jósolták neki, hogy egyszer majd Wagner-szoprán lesz belőle, de ő megmaradt mezzónak, és hirtelen lett a fénylő csillag, a barna Anna Netrebko mellett a szőke kiegészítő, csinos vagy annak látható, megbízható, kevés fantáziával. Mintha maga Garanca se nagyon értené, hogy miért történt ez éppen ővele, nem viselkedik sztárként, nem tesz úgy,mint aki önmagával ajándékozza meg a közönséget, ami mindenképpen rokonszenves tulajdonság. Cserébe viszont nem is erőlteti meg magát, nemhogy operaslágereket énekel, de még azokból is csak olyat, amit mostanában úgyis meg kellett tanulnia vagy régóta szerepel a programján. Az énekesnő jelenleg áldott állapotban van, és nyilván a gyermek fontosabb a világ összes operabarátjánál, de ez a hidegség, kívülállás nem új nála, mindig ilyennek láttam-hallottam, a tavalyi gálán is.

Lehet, hogy fölösleges ezen rágódni, a közönség nem vacakol ennyit, nyári üzemmódban néznek egy híres énekest, nem várnak tőle semmit, nem is kapnak tőle semmit, de ez mintha teljesen elég is volna számukra, eltöltik az estét néhány ezer szúnyog, Bellini és Donizetti társaságában, egyszerűen át kellene állni: az operagála ez a műfaj, fölösleges esemény, zenekari kísérttel. Lesz még Kismartonban minden, Gidon Kremer, Alfred Brendel, az utóbbi természetesen tartja magát a szavához, visszavonult már, csak beszélni fog Lisztről, nem játszani tőle. Bármilyen meglepő, lesznek Haydn-művek is, például az az opera, amelyből Réti József valaha olyan fenomenálisan énekelt egy áriát, az Orlando paladino. Fel a fejjel, szívvel, reményekkel, a nyár nem feltétlenül az ördögé.