„Flamand vagyok” – lep meg a bemutatkozáskor Christophe Lechat, a budapesti belga nagykövetség első titkára. Bár a neve francia hangzású, annyit már tudok, hogy Belgiumban ez semmit sem jelent. Csakhogy ő tökéletesen, flamand (azaz holland) akcentus nélkül beszél franciául. Igaz, még az édesanyjával is franciául beszél, pedig ő flamand…

Belga történet ez a javából. Christophe kétnyelvű családba született a flandriai Antwerpenben. Gyógyszerész édesapja vallon, aki a vallóniai Charleroiban látta meg a napvilágot, de még gyermekként Flandriába került, mert az apját katonaként odavezényelték. A 36 éves diplomata édesanyja flamand, és ugyancsak kétnyelvű: francia iskolába járatták.

Odahaza franciául folyt az élet, ám Christophe Lechat holland nyelvű iskolákban vágott bele a tanulmányaiba. És a lakóhelye is szinte mindvégig Antwerpen volt, a száz százalékban flamand város. Mégis francia nyelvű egyetemet választott Brüsszelben (politikatudományt és jogot tanult), mert csiszolni akarta a franciatudását, amelyet főként a családi környezetben szerzett. Az egyetem második felét azért már hollandul fejezte be.

„Tehát akkor francia az anyanyelve?” – kérdem óvatosan. „Igen” – bólint, de hozzáteszi: – „Elsősorban hollandul dolgozom, és szerintem a hollandtudásom jobb.” Amikor ugyanis franciául beszél, néha elakad egy-egy szónál, és hollandul ez sosem történik meg vele.

S mivel az egyetemi diplomáját végül hollandul szerezte meg, álláskereséskor a közigazgatásban is a holland nyelvű felvételi vizsgák vártak rá. Így történt, hogy – a franciás hangzású név és a családi háttér ellenére – közalkalmazottként holland ajkúnak könyvelték el (Belgiumban mindenkit besorolnak a francia vagy a holland nyelvűek közé).

Hagyjuk a nyelvi kérdést, gondolom én, majd az identitás dönt! „Belgiumban az embernek többféle identitása is lehet” – ábrándít ki Lechat. „De mégis minek érzi magát?” – erősködöm. „Erre nem tudok egyetlen szóval válaszolni. Inkább azt mondanám, hogy kétnyelvű belga vagyok” – közli. Aztán észbe kap: „Vagyis inkább kétnyelvű flamand.” A kétnyelvű belga szerinte ugyanis pleonazmus (szószaporítás), hiszen minden belgának ilyennek kellene lennie, még ha a valóság mást mutat is. Neki mindenesetre hivatalos papírja van róla, hogy jogászként franciául és hollandul is dolgozhat.

És különben is, a hétköznapokban győz a pragmatizmus. Christophe Lechat felidézi az EU-csúcsok előtti egyeztetéseket, amelyeken részt vesznek Flandria és Vallónia képviselői is: ilyenkor mindenki a saját anyanyelvén beszél. Merthogy, tudjuk jól, a belgák kétnyelvűek. „És ezeken az értekezleteken ön melyik nyelvet használja?” – szegezem neki a kérdést. A hollandot. Na jó, ha egy vallon beszél hozzá, akkor a franciát.

Hiába vallon az édesapja, az első titkár mindössze egy évet élt Vallóniában, a francia nyelvű régióhoz így kevesebb kapocs fűzi. A flandriai létnek amúgy konkrét előnye is akadt: míg az apját gyermekkorában gyakorta csúfolták a vezetékneve miatt (ennek jelentése: A macska), Christophe nevére Flandriában senki sem figyelt fel. Barátainak többsége a mai napig flamand.

Flamand karakterének tudja be azt is, hogy Budapesten – ahol már két éve dolgozik – magyarórákra jár. Mint mondja, a flamandok vérében van az alkalmazkodás: hollandul kevesen tanulnak, a Flandriába érkező külföldiekkel ezért kénytelenek más nyelveken megértetni magukat.

Szép szellemi kihívásnak nevezi a magyarral folytatott küzdelmet. Eleinte sokan próbálták lebeszélni a nyelvtanulásról, főleg magyarok. De nem bánta meg, hogy belekezdett: néhány magyar mondatért már nagyon hálásak az emberek. Christophe Lechat is mindig azt tanácsolja a Flandriában letelepedő külföldieknek, hogy legalább pár szót sajátítsanak el flamandul; utána könnyebben elfogadják, ha csak franciául vagy angolul tudnak.

Ez az első külföldi kiküldetése. Egyedül él Budapesten, de a családtagjaival rendszeresen beszél. Még mindig meg tud hökkenteni: a húgával franciául, a bátyjával viszont hollandul tartja a kapcsolatot. Persze mindennek megvan az oka. A húga Vallóniában házasodott, és vallon a férje. A bátyjával pedig egy iskolába jártak, és ott megszokták, hogy flamandul szólnak egymáshoz; ez azóta is így maradt.

„Mielőtt azt gondolnák, hogy tudathasadásos vagyok…” – kezd mentegetőzni. Megnyugtatom. Christophe azonban elébe megy a további faggatózásnak, és elárulja, hogy még azt sem tudná megmondani, milyen nyelven gondolkodik vagy álmodik. Talán amilyen nyelven éppen dolgozik. És hogy ez melyik is…

Két világhoz is kulcsot kapott: ezt érzi a legnagyobb nyereségnek Christophe Lechat. A francia nyelv a hihetetlenül gazdag latin kultúrához, a holland nyelv az angolszász kultúrkörhöz, az angol és a német nyelvhez biztosít hozzáférést. „Mindez nem az én érdemem. Csak szerencsés vagyok, hogy ilyen családba születtem” – siet hozzáfűzni. Az édesapjának örök bánata, hogy hiába költözött ötéves korában Flandriába, a szülei francia nyelvű iskolába küldték őt, így sosem lett belőle igazi kétnyelvű.

Szabadidejében szívesen úszik, és színházba, operába járni is szeret, de legnagyobb sajnálatára a színdarabokat nem érti magyarul. Látott egyszer egy feliratozott előadást a Nemzeti Színházban, ám ez ritkaságnak számít.

Legújabb szenvedélye az éneklés. A Gabrieli Kórus vallásos énekeket ad elő, de Christophe-ot leginkább az teszi boldoggá, hogy a kórustagok többsége magyar (a néhány külföldi kedvéért egy-két angol szó is elhangzik a próbákon). A beilleszkedését és a nyelvi falak lebontását most a zene segíti – a zeneterápia talán Belgiumban is beválna.

Névjegy

CHRISTOPHE LECHAT

Antwerpen, 1974. október 1.

Flamand anyától és vallon apától kétnyelvű családba született, Flandriában. Francia anyanyelvűnek tartja magát, de eddigi munkahelyein holland ajkúnak sorolták be. Tíz éve dolgozik a belga közigazgatásban; először menekültügyekkel foglalkozott, majd következett a flamand adminisztráció, ahol a kikötők fejlesztésével kapcsolatos ügyeket bízták rá. A brüsszeli külügyminisztériumból első külföldi kiküldetése Budapestre hozta.