A sátán Újvidékről
Divatba jött a forgó nézőtér. Felállítható kamarateremben éppúgy, mint nagyszínházban, a színpadon. Ebben az esetben a rendes nézőtérre hatalmas látványosságot lehet telepíteni, körbe lehet díszletezni a teret, és változtatni is lehet a nézők háta mögött. Más kérdés, hogy milyen ülés esik az alkalmilag tákolt padokon, mennyire nyikorog az ide-oda közlekedő emelvény. Vendégjáték esetén pedig az építési idő is bajt okozhat. A kisvárdai fesztiválon emiatt két és fél órával el kellett tolni az újvidéki Mester és Margarita kezdését, s ezért az belecsúszott a szatmárnémeti Chioggiai csetepatéba. Akik elunták, a szünetben még átmenekülhettek Goldonihoz. Sokan megtették. Nem fogta ott őket az előadás.
László Sándor rendezésében Bulgakov regényének átirata leginkább alkalom vagy még inkább ürügy a látványossághoz. Szegényeshez, olcsóhoz persze. Az eredeti nézőtér fölé belógatott fehér textilhengerek, közöttük fából készült lépcsősorral, oszlopcsarnokot imitálnak a bibliai helyszínhezmeg a sátán báljához. Szemközt, a színpadfenéken húzza meg magát Moszkva, ligeti paddal, lakásbelsővel, színházi irodával, elmegyógyintézettel. Asztalnak, széknek, telefonnak a levegőben jut hely, szükség esetén leszállíthatók (díszlet-jelmez: Csík György).
De nem a téren múlik, hogy a mű nem szólal meg igazán. A látvány, melyet igyekvőn segít (leplez) a világítás (Majoros Róbert és Bíró Tibor munkája), elegendő volna ahhoz, hogy beindítsa a néző fantáziáját. A rendezői látomás hiányzik inkább. Az a vízió, elgondolás, amely összekapcsolná a múlt század húszas–harmincas éveinek szovjet világát a mai kor nézőjével. Valaha, évtizedeken át, elég volt megemlíteni a másodlagos frissességű halat, és pontosan tudtuk, hol vagyunk, mi az a létező abszurditás, ahonnan nézve semmi sem lehetetlen. Gyarmati Kata mostani átiratában meg sem említik már ezt az egykori kulcsmotívumot. De más kulcsot sem nyújt az előadás a sátán moszkvai látogatásához, s főképp ahhoz a világképhez, amelyben minden összezavarodik, angyali és ördögi felcserélhető, isten dolgait fekete mágiával intézik.
Az ember persze ugyanaz, de a társadalom más rugókra jár. A jámborságot, jóságot, bölcsességet másféle erők teszik próbára. Ezeket nem tudja megidézni az előadás. Közhellyé kopottan ágálnak Bulgakov csodás figurái, a szovjet rendszernek és az írói fantáziának ezek a pompás teremtményei. A színészi játék, jelenlét egyenetlenségét talán csak a maszkok és jelmezek stílust, rendet nem ismerő követhetetlensége múlja felül. Markáns arcéleket éppúgy látunk, mint arctalan, megkülönböztethetetlen szereplőket. Márpedig az, hogy ki kicsoda, és főképp kinek az alakjában tér vissza, nagyon fontos ahhoz is, hogy a néző egyáltalán eligazodjon a játszók sokaságában, s még inkább ahhoz, hogy összekapcsolja az azonos színész által játszott különböző figurákat. Feltéve persze, hogy van ilyen kapcsolat.
Ha Berliozt, a Tömegir elnökét a különben sem eltéveszthető Péter Ferenc ugyanazzal a borzalmas, de jellegzetes gesztikulálással jellemzi, akkor a néző összekapcsolja őket, csak éppen nem tudni, milyen alapon. Hogy mindkettő fontoskodik? Aligha annyira fontos ez a tulajdonság, hogy ennyire előtérbe kerüljön. Hontalan Iván és Lévi Máté azonossága viszont Kőrösi István alakításában alig észlelhető, és maga a Mester is szinte eltűnik a forszírozott kavarodásban, pedig Pálfi Ervin színészi erejéből bizonyára telne izgalmasabb, tartalmasabb alakításra is. Szilágyi Ágota Margaritája is halványabban sugárzik, kevésbé vibrál, mint amit ebben a titokzatos történetben betöltött szerepe igényelne. Balázs Áron Wolandja szuggesztív, de tisztázatlan. Többnyire elegánsan fölényes, de néha viccesen-ironikusan sátánkodik. Jó is lehetne, ha tudnánk, miért teszi. Pilátushoz nagyon illik Magyar Attila arcéle, ahhoz meg az uszályszerűen hosszú köpeny.
Semmitmondó viszont a Poceluj menya (Csókolj meg) kezdetű orosz sláger az előadás elején és a Va pensiero Verdi Nabuccójából a vége felé. A szabadsághimnusznak itt pátosza nincs, ironizálása meg nem jön át.
