Még ma is úgy áll, hogy a képzőművészettel, építészettel foglalkozó kutatók – a szakmának szóló, valamint ismeretterjesztő munkáik tekintetében egyaránt – rendszeresen publikálják kutatási eredményeiket. És a dizájnteoretikusok? Nos, legtöbbjük a szakma és a közönség felé egyaránt adós.

Éppen ezért akit érint, érdekel ez a terület, bizonyára fölfigyel minden új megjelenésre, ekként Ernyey Gyula – számos elemző, ismeretközlő könyv szerzőjének, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem oktatójának – új kötetére, amelyben Kelet-Közép-Európa XX. századi dizájnkultúrájának feltérképezését végezte el. Olyan „terepen” járunk, ahol még manapság is könynyen fogalmak, írásmódok útvesztőjében találjuk magunkat, kezdve a „meddig iparművészet és honnan dizájn?”-problematikáktól a vizsgálandó terület geopolitikai/földrajzi meghatározásáig. Így aztán a kezdeti gyors képszemlézés nyomán jó néhányan fönnakadhatnak akár már a könyv alcímén (Magyarország és Kelet-Közép-Európa 20. századi designtörténetéből).

Azonban Ernyey gyorsan kivezeti olvasóját e labirintusból, hiszen mindvégig nemzetközi, pontosabban a kortárs angolszász szakirodalom fogalommeghatározását követi, azaz design elnevezés alatt tárgyalja, vizsgálja mindkét, vagyis a tárgy- és formakultúra területét. S ugyancsak – a téma súlyának megfelelően – a külföldi szakirodalomban alkalmazott írásmódot (design) és földrajzi elnevezést (Kelet-Közép-Európa) használja. S mindezt, az angol nyelvű összefoglalókkal kiegészítve nem csupán a kötelező szakmai minimum követeli meg, hanem a szerző kiérezhető szándéka, hogy e kötet egyike legyen azon regionális összefoglalóknak, amelyek Kelet-Közép-Európa XX. századi dizájntörténetét a nagy nemzetközi dizájnhistóriákhoz kapcsolják.

Ennek megfelelően hivatkozásokkal bőven ellátott társadalom- és ipartörténeti vázlatok vezetik be az első két fejezet tanulmányait, az Országképek elsősorban regionális áttekintőit, valamint a Korszakképek szorosabban, az egyes országokra fókuszáló tanulmányait. Az említett szerzői szándékot mintegy aláhúzza a harmadik rész (Tervezőportrék) válogatása, melyben Ernyey mások mellett olyan művészek grafikai, tervezői, dizájnteoretikusi munkásságát vázolja fel, mint Alfons Mucha, Moholy-Nagy László, Breuer Marcell, Jan Kotík vagy Rubik Ernő. Vagyis jórészt ma már az egyetemes művészet- és kultúrtörténet által számon tartott alkotókét. Viszont jelen kontextusban származásuk, tehát kelet-közép-európaiságuk, indulásuk és e régión belüli kapcsolatrendszerük révén életműveiket kicsit más megvilágításban szemlélhetjük.

A szerző számos alkalommal jelzi a jövő honi kutatói felé: feltárnivaló akad bőven, példaként említenénk az itthon szinte ismeretlen Vancás József (1859–1932) nevét, akit Josip Vancasként Ljubljana, Zágráb, s főként Szarajevó jelentős architektusaként jegyez az építészettörténet. A kísérő jegyzetek (noha sajnos külön irodalomjegyzéket nem tartalmaz a könyv) bőven ellátják szakirodalommal elsősorban a hazai olvasókat, s különösen a kutatókat, diá kokat. Viszont a szerteágazó ismeretanyag és az olvasmányos stílus mellett sok esetben kifejezetten zavaró a képszerkesztés s néhány egyéb szerkesztési sajátosság (hiba?). Az angol nyelvű összefoglalókból nagyon gyakran éppen a lényegi tartalmak hiányoznak. Ez különösen az utolsó, a második világháború utáni eseményeket feltáró fejezetnél (Háttérvázlatok) érezhető, amelynek jelentősebb eseményeit, eredményeit még itt, a régióban sem ismerjük, s amelyek közvetítése a nemzetközi dizájnszíntér felé különösen fontos lenne. Ezért bizonyos alfejezeteknél a bővebb tartalmú fordítás elengedhetetlen lett volna.

A lapszéli és szövegközi illusztrációk esetében alkalmazott kékes tónusozás bizonyos felvételeket élvezhetetlenné tesz (pl. 177. o., 285. o., bal alsó), nem beszélve azokról a képekről, amelyek bizonnyal katalógusból szkenneltek, esetleg eleve gyenge minőségűek, s mégis az oldal kétharmadát kitöltik (pl. 129. o., 209. o.). És az sem érthető, hogy a Bevezetést, tehát a teljes kötetet indító prológust miért kíséri a következő oldalak fejezet- és alfejezetcíme (Országképek – Magyarország [meg] rövid[ített] százada), s ugyanez miért történik meg az epilógus ese tében, amely a tartalomjegyzék alapján, de logikailag szintén a Háttérvázlatok fejezethez tartozik. Mindez talán szőrszálhasogatásnak tűnik, mégis fontosnak érezzük kitérni erre, hiszen e kötet – témájánál fogva – a kiadványszerkesztés területét/történetét is érinti.