Nem egyszerű egy katonatiszt visszaemlékezéseit olvasni, még akkor sem, ha olyan könnyű kézzel írjameg amemoárjait,mint tette azt Kárpáti Ferenc, a pártállam utolsó honvédelmi minisztere. Nem egyszerű, mert ahhoz, hogy kilúgozzuk belőle az alapvetően civil agynak érdekes részeket és összefüggéseket, óhatatlanul át kell rágnunk magunkat a katonai doktrínák, szervezési rendszerek hálóján, a szakleírásokon, azokon az összegzéseken, amelyeket egy katona érthetően katonaszemmel néz. A végeredmény ezúttal megéri a fáradságot, mert egy speciális területen követhetjük nyomon a „létező szocializmus” végelgyengülését. Azt, hogy mi késztette a magyar katonai vezetést a múlt század nyolcvanas éveinek közepén a haderőreformra (az addigi szovjet szervezési minta elhagyására), a hadsereg létszámának csökkentésére, s hogy miért és hogyan múlt ki a Brezsnyev-doktrína az 1980-as lengyelországi Szolidaritás-mozgalomtól, az afganisztáni háborútól Gorbacsov 1985-ös bejelentéséig, amikor a kelet-európai kommunista vezetők előtt kijelentette: „Önök mostantól kezdve független országok vezetői”.

E bejelentésnek nem örültek felhőtlenül a gazdasági gondokkal küzdő legfelsőbb pártvezetők, de nem örültek a szovjet katonai vezetők sem. Egy ilyen „váratlan ellenkísérlettel”V. G. Kulikov marsall, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka is megpróbálkozott 1987 decemberében, amely a „VSZ háborús szervi határozványának” megváltoztatását akarta elérni, gyakorlatilag a háttérből megtorpedózva az 1987 májusában a VSZ Politikai Tanácskozó Testülete által elfogadott új katonai doktrínát, amely mérföldekre távolodott a brezsnyevi merev, a tagállamok önállóságát tagadó felfogástól. A „határozvány módosításának terve” fennakadt Kárpáti kezén, aki úgy emlékszik, első pillantásra felfogta: éles támadási kísérlet ez a gorbacsovi politika ellen. Kádár János elé vitte a dolgot, aki először hidegen fogadta, majd alighanem konzultált róla Gorbacsovval... Utólag olvasva is hátborzongató, milyen bizonytalanság uralta a tábort, amikor azt kellett mérlegelni: mennyi esélye van a szovjet pártvezetőnek arra, hogy semlegesítse a szovjet hadiipari komplexum nyomását. Ugyanezt a kételyt –s magának Gorbacsovnak a bizonytalanságát is – érzékelteti a szovjet csapatok magyarországi kivonásának kérdése. Hiába az akarat és a sürgetés (Grósz Károly kormányfőként többször is felvetette a szovjet csapatok kivonását), a végrehajtás nem volt egyszerű. Moszkva sokáig ódzkodott az egyoldalú csapatcsökkentéstől, a politikai vezetés nyakában lihegett a katonai vezérkar, és ott voltak a technikai gondok. Ami ez utóbbit illeti: Magyarországon 49 700 szovjet katona állomásozott, a polgári alkalmazottakkal és a családtagokkal együtt százezer embert, 24 146 harci járművet, 800 harckocsit, 600 önjáró löveget, 1500 gyalogsági páncélozott harci járművet kellett elszállítani hatvan helyőrségből és hat repülőtérről. Magyar számítások szerint 1352 vonatszerelvényre volt szükség kivonásukhoz, s az csak 1991 júniusában fejeződhetett be.

A legkényesebb kérdés persze a Magyarországra telepített szovjet atomfegyverek ügye volt, amelyet egy, az 1960-as évekmásodik felébenmegkötött kétoldalú megállapodás tett lehetővé, de amelyről még a legfelsőbb politikai-katonai vezetésben is alig tudott valaki. Kárpáti azt írja, maga is csak akkor szerzett róluk döbbenten tudomást, amikor 1985 december végén miniszter lett. Pedig hadászatilag első vonalba tartozó, legkorszerűbb fegyverekkel felszerelt rakétadandárokról volt szó. Kárpáti könyvéből megtudhatjuk: az atomtölteteket tároló objektum Veszprém megyében, a Bakonyban, a Kab-hegy lábánál, Nagyvázsony és Tótvázsony közelében, az Edward-hegyen Duna fedőnévvel épült meg 36 hektáron. Központi fűtéses laktanyák, 92 lakás, üzletek, konyhák, éttermek, óvoda. Két föld alatti létesítmény, hatalmas szerelőcsarnokokkal, 104 férőhelyes, speciális szállítójárművek részére biztosított zárt és nyolc nyitott garázzsal, tíz kilométeres körzetben hét óvóhellyel. Kárpáti 1987 júniusában tájékoztatta minderről a kormányfővé frissen kinevezett, megdöbbent Grósz Károlyt, aki egy hónap múltán, moszkvai tárgyalásain a fegyverek kivonását fel is vetette Gorbacsovnak. A peresztrojka és a glasznoszty bizonytalan sorsát jelzi: Borisz Sztukalin nagykövet 1989 novemberében tájékoztatja Németh Miklós akkori kormányfőt: határozatot hoztak az atomtöltetek elszállításáról. Más forrásból tudni: az atomfegyverek ekkor már nem voltak Magyarországon, sem a politikai emlékezet, sem az elhárítás nem tudja, mikor, hogyan „lopták ki” őket az országból. Ami biztos: Kárpáti miniszter 1990. március 12-én és 28-án vette át a létesítmény kulcsait. A kettő között, március 25-én tartották az első szabad választások első fordulóját...