Agatha Christie zöldesszürke borongós világában 1930-ban, a Gyilkosság a paplakban megjelenésekor merült fel a táborokra bontó kérdés: Poirot vagy Miss Marple?

Mindketten kikezdhetetlen vaslogikával választják el a fontosat a lényegtelentől, különc jellemük állandó komikumforrás, környezetük pedig minden alkalommal alábecsüli őket.Még sincs olyan olvasó, akinek a szíve ne húzna eleinte habozva, majd kategorikusan vagy az egyikük, vagy a másikuk felé. Persze lehetne egyszerűen szimpátia kérdése, de kinek lenne rokonszenvesebb egy megszállottan pedáns, leplezetlenül öntelt, hiú, kopasz, bajszos férfi, mint egy kicsit ugyan flúgos, de kedves, jó modorú idős hölgy?

A perdöntő különbség a krimiolvasási attitűdök között keresendő. Poirot foglalkozása szerint detektív, így ő joggal, hivatalból lép a nyomozás élére, de ha mégsem teszi, akkor is mindig akad egy társa, aki lépten-nyomon felteszi az olvasó szempontjából érdekes – azaz, ami a megoldást illeti, mindig kicsit tévúton járó – kérdéseket. Ezért aki a belga golyófejű mellé szegődik, ritkán támaszkodhat teljesen a saját megérzéseire, kénytelen elfogadni, hogy Európa legélesebb elméjének homályos célozgatásai befolyásolják a gondolkodásban.

Miss Marple ezzel szemben átlagosnak tűnő vénkisasszony, évek óta alig mozdult ki St. Mary Meadből, szeret kertészkedni, távcsövével madarakat figyelni és összejárni szomszédasszonyai val, tea mellett vagy éppen kötögetés közben „fecsegni”. Ám az ő szemében e tevékenységek mindegyike arra való, hogy minél alaposabban megfigyelje a faluban élőket, és rajtuk keresztül messzemenő következtetéseket vonjon le az emberi természetről. A fantáziátlan felügyelők annyira sem látják szívesen a rendőrségi kordon mögött, mint Poirot-t: „Ez az összeaszalódott kis vénség mindentudónak képzeli magát! Pedig életében ki sem dugta az orrát a faluból! Felháborító! Mit tudhat egyáltalán az életről?”

Érthető, hogy Miss Marple ötletei többnyire a háttérben bontakoznak ki. Az olvasó csak alkalomszerűen tud meg róluk valamit, ezért szükségszerűen az éppen felelős nyomozókkal tart, akik mellett szabadjára eresztheti képzelőerejét, és önállóbb fejtörésbe kezdhet, mint Poirot segédjeként.

A paplakban főbe lőtt ezredes esetét a parókia lelkésze meséli el. Joggal érzi magát érintve az ügyben, ha másért nem, azért biztosan, mert az ő íróasztalánál ülve találták meg holtan a falu legutálatosabb polgárát. Igaz, hogy tökéletesen sematikus egyházfiként gondolkodása kissé nehézkes és meglehetősen korlátolt, nyájának pásztoraként azonban ő az özvegyasszonyok legfőbb bizalmasa, ami igen tekintélyes lépéselőnyt nyújt az árnyalatlanul goromba Slack felügyelővel szemben az ügy felgöngyölítésekor.

Gyakorlatilag St.MaryMead fél lakosságát fel lehet venni a gyanúsítottak listájára: az áldozat hűtlen feleségét és annak szeretőjét, önállóságra vágyó lányát, a jótékony köddel védett múltjából felbukkanó rejtélyes asszonyt, és nem egy falubelit, akit bemószerolt vagy megfenyegetett a minden lében kanál öregúr. A probléma mégis ott kezdődik, hogy rengeteg fontosnak tűnő epizódból kell kiválogatni azokat, amelyek tényleg (ehhez) a bűntényhez kapcsolódnak.

Erre pedig csak olyasvalaki lehet képes, aki a szüntelen kötőtűcsattogás zajában is különbséget tud tenni a pletyka és a tények között.

NAGYMAMA IHLETTE

Két nő ihlette Miss Marple jellemét. Az egyik Agatha Christie anyai nagyanyja, aki az önjelölt nyomozóhoz hasonlóan a nagyvilágtól visszahúzódva élt, mégis rendkívül ki nomult érzékkel térképezte fel az emberek jellemét. A másik az Ackroydgyilkosságból ismert Caroline Sheppard alakja. Legalább annyira kotnyeles, mint Miss Marple, mindenbe beleüti az orrát, és ha egy rejtély megfejtésén gondolkodik, nem szab gátat fantáziájának, és képtelenebbnél képtelenebb ötletekkel rukkol elő a gyilkos kilétét illetően. Agatha Christie bevallása szerint az ő karakterének megformálása közben érzett öröm késztette új főhősnő teremtésére. Úgy tervezte, hogy új detektívje csak néhány novellában fogja kézbe venni a nyomozást, Miss Marple azonban hirtelen annyira közkedveltté vált, hogy a rövid történetek mellett végül tizenkét regényt élt meg.

19/20.

A bűntett indítóoka mindig legyen magánjellegű – és ne valamiféle nemzetközi fondorlattal, titkosszolgálati motívumokkal fűszerezett hírszerző akció. (Húsz szabály a detektívtörténetek írására, 1928)