Amatőr wuppertali kamaszok szereplésével fölújította az 1978-as Kontakthofot, és együttese legtapasztaltabb tagjaival bemutatta a saját társulata számára készített utolsó darabját, a Sweet Mambót. Mindkettő témája a táncművészetben forradalmi Bausch-toposz: a prostituálódó nemek könyörtelen harca. A tinédzser-Kontakthof alkalmiban tusakodó-évődő, izzadt tenyerű, túlfűtött zöldfülűi friss húsra vadásznak. A testamentumnak tekinthető Sweet Mambo talpig glancban viaskodó, csatákban edzett hét dámája és az elgyötört férfitrojka már túl van mindenen.

A felszín csupa glamour. A magas sarkú cipőjüket le- és felhúzó nők káprázatos gálaruhákban, a férfiak hibátlan, fekete öltönyben, a pezsgőspoharak koccintásra emelkednek, villan a kollektív partimosoly, a háttérben fehér, lebegő-hullámzó muszlinfüggöny. Mindez olyan hamis, mint a negédes cím. Mert a kódokkal teli, fojtogató, a campesztétika vízjeleit mutató mestermű: lázálom. Szépségbe csomagolt iszonyat.

A törékeny, sebzett, vibráló, szőke Julie Shanahan a produkció ikonja. Egyetlen neurózis. Selyemestélyijében akár Hollywood aranykorának elfeledett, egy luxusmagazin borítójáról lelépő, letűnt dívája. Ám látunk egy valós, hajdani európai mozibálványt is, fi lmbejátszásról: az UFA-filmek csillagát, a svéd Zarah Leandert az 1938-as Der Blaufuchsban. HerczegFerenc 1917-es színműve, a Kék róka adaptációjában, melyben a férj és a szerelmes házibarát dilemmája, hogy: „járt-e Cécile a Török utcában?” Azaz a boldogtalan házasságban szenvelgő nő(jüke)t elcsábította-e a sármőr Trill báró. A Der Blaufuchs-utalásnak komor tónust ad, hogy Leander 1937-től ’42-ig a Harmadik Birodalom femme fataleja. A Hitler ajándékozta Mercedes-Benzzel furikázó, szülőhazájában sokáig megtagadott náci szirén azonban többek szerint buzgón spionkodott a szovjet hírszerzésnek. Is. Ma: LMBT-idol.

A kettősség-kétértelműség a fekete humorral átszőtt, démoni és mondén-frivol, fenségesen tragikus és szörnyen nevetséges, nemes és bornírt opus vezérmotívuma. Bausch melankolikus, szenvtelenséget színlelő nőstényei az emlékeik rabjai. Múltban ragadt életükben örök felkiáltójel az őket ért, férfi(ak) okozta fájdalom, trauma, sérelem. Irtóznak az intimitástól, az ösztönvágyaikat elégítik ki. Használati cikkeik, szexuális kellékeik: a szolgálatkész és kiszolgáltatott, gyöngédségért sóvárgó, pitiző, egyre dühösebb-erőszakosabb hímtriász. A férfibizonytalanság eleven szobrai. Akik hajánál fogva ragadják meg Julie Anne Stanzakot, és mint egy megzabolázandó kancát, úgy rohannak vele körbe-körbe. Shanahant Andrej Berezin és Michael Strecker támadja le, akadályozza a haladásban, míg ő rimánkodva szalad(na) a nevét ordító, zsarnoki asszonyhang irányába. Villámlik, mennydörög. Strecker magyarul hebegi bókjait, „esthajnalcsillag”-nak nevezve Nazareth Panaderót. Daphnis Kokkinos kutyaként követi Regina Adventót, föl-fölrántva annak ruháját, mígnem ráförmednek: „Menj el tusolni!”

A kollázsra komponált, kétrészes lidércnyomás kulcsepizódja, mikor az előadók bemutatkoznak, majd utasítólag közlik: „Nem elfelejteni!”, és nyomatékkal megismétlik a nevüket. Két éve mindez új(abb) értelmet nyert. A Bausch elhunyta után is továbbműködő, kultikus kompánia programja mementó, rítus. Talán ugyanolyan vigasztalanul őszinte és igaz, mint a mindig feketében járó, láncdohányos, madárcsontú madonna páratlan oeuvre-je, és a fölzaklató danse macabre. Mely olyan sűrű-illékony, és úgy marja a (könnyező) szemet, mint a cigarettafüst.

Fekete humorral átszőtt, fenségesen tragikus és szörnyen nevetséges opus