Telt ház terasszal
A program sűrűje persze nem ott és nem akkor kezdődött.
Magam a dinamikusan fejlődő Belső-Ferencváros által kínált zenei delikátokra éhesen délután elsőként a Bakáts térre hajtattam, ahová a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, a Francia Intézet és a Fideliomagazin szervezett monstre klasszikus zenei koncertfolyamot. Érkezésemkor éppen zenei tanulmányokat folytató, ám máris versengyőztes fiatalok próbálták meg túlszárnyalni produkcióikkal a Bakáts utcából érkező átmenő forgalom zaját, nagyjából két tucat néző előtt. A publikum eközben az el-elsötétülő levegőeget kémlelte aggodalmasan: vajon lesz-é kisvártatva zuhé, avagy sem? De közben kiderült, miként az is, hogy amit hallottam, az még csak a ráhangolódás volt, a program csak ezután kezdődött. Először egy remek ütőstrió mutatta be nem csekély tudományát, majd fiatal csellistákat láthattam-hallhattam, akik Haydn G-dúr triójának elejével örvendeztették meg az egybegyűlteket, immár a 15-ös buszt is fölényesen legyőző hangerővel.
Következő állomásomként a Nehru partot jelöltem ki, ahol négykor indult a koncertfolyam. Igen ám, de a Nehru part hosszú, az élet pedig rövid, ezért a programfüzeteket terjesztő, tehát éppen eléggé bennfentesnek látszó fiatalemberhez fordultam a következő kérdéssel: a Nehru parton pontosan hol? Kiderült, hogy sajnos nemhogy pontosan nem tudja, de még egészen pontatlanul se, mi több, még csak nem is hallott a kétszáz méternyire található közterületről. Szerencsére már a Lónyay utcánál megérkeztek az első biztató hangok, amelyek gyönyörűen elvezettek a vágyott helyszínre.
Az út bikiniben és fecskében napfürdőző nyugdíjasok mellett, egy kutyaszarral talajjavított, ennek ellenére féligmár kiégettmezőn vitt el a színpadig, ahol a remek, latinos-rockos zenét adó Peca együttes produkciójába nyílt módom belehallgatni. Az első számnak nagyon hosszú címe volt, amelyből spanyolul szégyenszemre nem értve csak a Cartagena szót kaptam el, a második viszont, mint megtudtam, „a férfi és a nő különös viszonyáról” szólt, ami viszont még nekem is dereng, pláne hogy a formáció frontembere még külön el is igazított: „előfordult, hogy nekem is megtetszett valaki, aztán mégse” – mondotta.
Harmadjára a Ráday utca 44. mellett látható, kereskedelmi plakátokkal és neoluxszal kezelt trafóházat látogattam meg, amely előtt a forgatókönyv szerint a rendkívül fiatal Bogoz című trió adott kedves, építőtábori hangulatot idéző koncertet, akusztikailag főként a neoluxos falazatra támaszkodva. A nyolc-tíz szimpatizáns élénk érdeklődésétől kísért előadás némileg összegabalyodott a Bakáts téren még javában hömpölygő, bonyolult, klasszi kus zenei harmóniákkal, ha jól emlékszem, különösen egy Liszt-darabéval, ha nem, akkor nem emlékszem jól, és az énekest se lehetett különösebben hallani, de ez egyrészt nem biztos, hogy olyan nagy baj volt, másrészt ne keressünk a kákán is csomót – összegeztem, az amatőr mozgalmak feltétlen híveként.
Innen a Ráday utca túlsó végén, a 8-as számú ház előtt fellépő Diszkrét báj nevű csoportosulás fellépésére siettem. Annyira nem kellett volna, az együttes ugyanis majdnem annyi ideig készülődött a produkció ra, mintha a 8-as számú ház eleje voltaképpen a Wembley-stadion volna, ők pedig távolról sem a Diszkrét báj. Az etnós hangulatú, kissé tán a honfoglalás előtti víg, sámános, állatáldozós napok atmoszféráját sugárzó műsor egyébként igen nagy tömeget vonzott, a legnagyobbat a látottak közül, bár ebben nyilván szerepet játszott az is, hogy a hatalmas terasszal szerelt szemközti kocsmában még javában tartott a happy hour, vagyis olcsóbban adták a sört. De akárhogy is: így kell koncertet szervezni, bravó.
