Tanovic: Nem létezik egyetlen bűnös
Miért várt kilenc évet arra, hogy ismét bosnyák filmet készítsen a Senkiföldje után?
Nagyon szalad az idő... Egy-egy film létrehozása az ötlettől a premierig hosszú éveket vesz igénybe. Az igazság nyomában is régi tervem volt, nyolc év alatt sikerült tető alá hozni, ehhez képest a Cirkusz Kolumbiához elég volt három. Nem létezik semmiféle szabály, hogy az ember milyen gyakran alkothat, jut lehetőséghez. Mindemellett nem csak filmrendezésből áll az életem, egyetemi professzor vagyok, és – nem mellékesen – öt gyermek apja.
Az Oscar-díja után bármibe belefoghatott volna, sokan azt gondolták, hogy Hollywoodba fog költözni.
Amikor 2001-ben megkaptam az Oscart, néhány hónappal később az Egyesült Államok olyan országgá vált, ahová egy porcikám sem kívánkozott. A nacionalizmusból egy életre elegem lett már Boszniában. Úgy látom, ezt elég elegánsan oldottam meg: miután megnyertem a létező legfontosabb díjat, vettem a kalapom és távoztam. Inkább Párizsba költöztem, és nem az amerikai, hanem az európai álmot valósítottam meg. Egészen pontosan a franciát: tisztességes ország, kitűnő borok, pazar ételek és a világ egyik legszebb városa – ennél nem vágytam, nem is vágyhattam többre. A döntésemnek egyébként művészi szempontjai is voltak. A nagy amerikai stúdiók csak háborús és akciófilmek könyveivel bombáztak, nekem viszont fontos, hogy ne ismételjem magam. Nem vagyok kényszeres alkotó, akinek folyamatosan forgatnia kell – így talán sosem fogok önmagam kliséjévé válni, mint mondjuk Woody Allen. A dráma magva talán hasonló, van közös pont a filmjeimben, de a forma változik. Épp ezért Stanley Kubrick az egyik példaképem.
A filmjeiben az is közös pont, hogy keverednek bennük a tragikus és komikus elemek.
Mert az élet is ilyen. Számos dolgon nevetünk, főleg olyanokon, amelyek tragikusak. Ennek a személyes érintettség a titka: minél személyesebb egy esemény, annál kevésbé tartjuk viccesnek.
A Pokol című műve Krzysztof Kieslowski filmterve alapján készült.
Igen, de tulajdonképpen az csak egy harmincoldalas szkeccs volt, nem volt kész a forgatókönyv. A szkeccs volt az alapja a filmnek, de teljesen átdolgoztam. Tudja, ha az ember készít egy filmet, és a kritikusok felfedeznek benne egy korábbi klasszikusra hasonlító beállítást, akkor lopásról beszélnek. Most, hogy harminc oldalt nyúltam le, már hommage-ról van szó.
A Cirkusz Kolumbia irodalmi adaptáció.
Teljesen más a regény és a film. Az előbbi például kilencven oldalon tizenkét év történéseit foglalja össze, míg a forgatókönyv egy hónapot százhúsz oldalon. Csak az alapmotívumokat és a karaktereket tartottam meg. Van benne egy Fellini-féle hangulat, azt mindenképpen meg akartam tartani, a nagy epikus vonalat viszont nem. Nem vagyok látványrendező, de Boszniában egy ilyen filmnek a technikai lehetőségei sem adottak.
Kelet-Közép-Európában manapság sokan nosztalgiával tekintenek viszsza a kommunizmus éveire, és ez a Cirkusz Kolumbián is átüt.
Ez természetes, de nem az akkori politikai rezsim után vágyakozik a ma embere, hanem csak néhány akkori társadalmi jelenség után. Például, hogy a munkás – manapság munkavállaló – védve volt. A rendszerváltás korában mindannyian azt hittük, hogy a nyugatiasodás abszolút pozitív dolog. Tévedtünk. Amikor Berlinben ledöntötték a falakat, az forradalmai jelentőségű volt, csak éppenséggel úgy vélem, hogy rossz oldalról döntötték le. A globalizáció nem megoldása a válságnak, hovatovább nem sok örömet fog szerezni az embereknek. Az, akinek most például van tucatnyi farmernadrágja, nem él jobban, mint akinek csak egy volt. A nosztalgia alapja korunk értékválsága. Az emberek megváltoztak: például amikor én gyerek voltam, nem léteztek dzsipeket vezető, aranyláncos, drogos maffiózók, akik bármikor képesek volnának pusztítani.
A Cirkusz Kolumbia közvetlenül a délszláv háború előtt játszódik, viszont annak okaira nem tér konkrétan ki.
Mert erre senkinek sincs egyszerű válasza, ez olyan komplex kérdés, amelyet akkor sem tudnék megválaszolni, ha az egész életművemet nekiszentelném. Ami biztos: nem létezik egyetlen bűnös. Valamilyen szinten mindannyian azok vagyunk.
Most, hogy ismét „hazai” filmet készített, feladta az európai álmot?
Három évvel ezelőtt költöztem vissza Szarajevóba. Sosem akartam örökre elmenni innen. Lehet, hogy megöregedtem, de manapság nem tervezek semmit. A gyerekeim sorsa a legfontosabb, amíg úgy érzem, hogy Bosznia megfelelő hely arra, hogy felnőjenek, maradunk. A nacionalizmus a mi generációnk élete során már nem fog eltűnni, ami pedig a legaggasztóbb, hogy ez a nézet Euró pában is terjed. Sarkozy politikája például nagyon rossz emlékeket idéz fel bennem. De nincsenek illúzióim: olyan világban élünk, amilyet megérdemlünk.
