Mindenki tudja a szöveget
Mint kiderül, ha nem is eredménytelenül, legalábbis csekély érdeklődés mellett. A készülődők ugyanis: a zsűri tagjai. Akik úgy tervezték, a verseny után spontán örömzenében kulminál majd a hangulat. Amúgy különös aktualitása is akad ennek a versenynek, az utcazenészeket fenyegető fővárosi rendelet miatt azt hihetnénk, jobban megmozgatja a megélhetésükben fenyegetetteket egy ilyen szerveződés, és valamiféle demonstrációs lehetőséget is látnak benne, itt vagyunk, létezünk, nem lehet minket olyan nagyon könynyen eltávolítani az utcáról. A szervezők egyébként aztmondják, semmiféle protestszándék nem vezette őket. Egyszerűen csak fontosnak tartják az utcazenét és kész.
Nagyon úgy néz ki, a forgatókönyvet kissé át kell írni, és egyből az örömzene kerül napirendre: a Szimpla Jam tagjai elmondják, eddig egyetlen jelentkező akadt az utcazenészek megmérettetésére, „de ő valami időviharba keveredhetett”, egyelőre nem érkezett meg ugyanis. Kisvártatva azért jön egy amerikai srác vadászkalapban, és magyar népi dallamokat kezd játszani furcsa hangszereken.
– Ez most hamis, vagy csak én vagyok másnapos? – kérdi valaki egy asztalnál mellettem, inkább nem foglalok állást. Tetszik az egész. Aztán csatlakozik egy gitáros, a versenyző pedig beatboxszal kísérimagát, így aztán végképp mindenki számára helyreáll minden.
A Millenárison szokásos hétköznap délután van, leszámítva persze, hogy egyszerre öt színpadról csorog a muzsika, ebből kettő állandóan hallható, ami kis fesztiválhangulatot kölcsönöz az egésznek, egybeérnek a zenék.
Gyermekszínpad is van, a Gágogók és az Anselmanók főszereplésével, a kissrácok örömére. Egyébként nincs nagy sokadalom, a Népszabadság munkatársa nem vél felfedezni különösebb, a Zene Ünnepe alkalmából a parkba látogató tömegeket. Csendes a fieszta. Estére nyilván beindul. Annál is inkább, mert delikát koncertekkel várják a közönséget a budai parkban: játszik az Eichinger-Csurkulya duó, akik gitár és cimbalom kombójával hódítanak. A triphopban utazó Sadant, Hó Márton és a Jégkorszak és a Valaki Alfonz hangversenyét is szívből ajánlottuk volna, ha valaki kérdezi.
De mi lelépünk inkább egyelőre, a Városmajorba indulunk. A fogaskerekű végállomásánál ugyanis a Magashegyi Undergrounddal szállhatunk fel a menetrend szerinti járatra. Örömzene, közös muzsikálás egészen a Normafáig – így néz ki a terv. A zenekar Facebook oldalán hatra hirdették meg a rajongókkal közös zenés flashmobot, a fixált időpont előtt néhány perccel azonbanmég sehol a banda, csak a srácok várnak, némelyikük nyakában gitár, és csillogó szemű lányok. A hatórás szerelvény kigördül, a riporterek és az egyéb várakozók: tovább várakoznak. Csakhamar megérkezik a Magashegyi Underground is, a már benn álló következő, húsz perc múlva induló szerelvényen pedig szinte egyből elkezdődik a több mint hangolás. Bocskor Bíborka, az együttes énekesnője kérdésünkre elmondja: azért éppen a fogaskerekűt választották, mert egyrészt nem annyira koncertteremben szerettek volna ünnepelni, inkább a szabadban. De nem is valami túlzsúfolt téren. A városban és a városon kívül is lenni – ez volt a cél, erre pedig a Normafa felé magabiztosan döcögő jármű éppen megfelelőnek tűnik.
Tényleg az. Néhány másodperc múlva együtt dalol Bíborkával a fél fogaskerekű, illetve egy komplett vagon. Az időközben fel-felszálló, nem okvetlenül koncertre érkező utasok eleinte furcsállják a dolgot, de elég pár pillanat, hogy átragadjon a fülig érő mosoly. Itt ma mindenki tudja a szöveget, itt ma mindenki örül. Ellenőr szerencsére nem érkezik.
