Aztán kiderült, hogy huszonnyolc körüli fiatalember volt, és már jó pár éves középiskolai tanári múlttal érkezett a pesti középiskolába. Pontosítok, lánygimnáziumba. Mert az akkor gyakorló iskolává alakuló Radnóti ismég inkább lánygimnázium volt, évfolyamonként legfeljebb két osztályban volt pár fiú. Bölcs Istvánt ez nem lepte meg, mert Kecskeméten is leánygimnáziumban tanított. Aztán pár év múlva elcsábították. Nem a tanítványok, hanem a rádió. És valahogy mégis megmaradt Tanár úrnak. Hogyan csinálta, hiszen az újságírásban, szerkesztésben sokkal több időt töltött el?!

A tanári hajlandóság lehet genetikai örökség is – véli. Mert Bölcs Istvánnak az apja is tanár volt, a nővére is tanár. S feleségül is tanárnőt vett. Ezzel azonban véget ér a sor – szögezi le –, mert gyerekei nem választották ezt a pályát. És nem is biztos benne, hogy ő annyira akart volna tanítani. – Az irodalmat szerettem, ezért mentem a bölcsészkarra. 1957-ben, amikor egy romos, félig kiürült országban elvégeztem az egyetemet, kiderült, hogy van a szülővárosomban egy tanári állás. Elfogadtam. Három párhuzamos osztályban kezdtem tanítani a kecskeméti lánygimnáziumban. Az egyik eminens csapat volt, „jó tanuló” osztály. A másikban a környező tanyákról bejáró, hajnalban induló, szociokulturálisan nehéz helyzetű lányok voltak. A harmadik helyi vagányokból állt. De valahogy mind a hárommal spontán megtaláltam a hangot. Az irodalom és a nyelvtan tanítása azonban kevés volt a huszonéves tanárnak. Szociológiai felmérést, ízlés- és értékvizsgálatot végzett az iskolában. Elég megdöbbentő eredményre jutott. 1961-ben ugyanúgy Jókai vezette az olvasmánylistát, mint a húszas években.

Pedagógiai lapokba írt, s közben elragadta a film. Jobban mondva a filmesztétika, azaz a filmértés tanítása. Már Kecskeméten elkezdte, s a budapesti gimnáziumban folytatta. (Közbevetés. Magam is tárgya voltam ezeknek a kezdeteknek. Érdekes és izgalmas kitörés volt az iskolai és környezeti szürkeségből, beavatottnak érezhettük magunkat. És még valami. Bölcs akkor szokatlan módon bevonta a diák jait a munkába. Nem a „tanár tanít, a diák hallgat és jegyzetel” elvet követte. A filmtanítás népszerű lett, s Bölcs, valamint Nemeskürty István, aki akkor a filmiparban fontos vezetőként ténykedett, még a televízióba is bevitt minket szerepelni.)

A hatvanas években Bölcs a filmesztétika-tankönyvek teljes gimnáziumi sorozatát megírta. Emlékei szerint 10–12 évig használták ezeket, azután elhalt a dolog – nem voltak meg hozzá a technikai feltételek az iskolákban. Például kellett volna filmrészleteket vetíteni az órán, de ez még jóval a videokorszak előtt volt. A filmesztétika-oktatásnak híre ment Európában, a nyugati térfélen is. Bölcs eztán betekinthetett meghívottként a fesztiválok világába is. A filmkritikusok sorsába még egyetemistaként belekóstolt. Írt pár kritikát a megyei lapba, ám a MOKÉP leállíttatta a szerkesztővel, hiszen Bölcs megírta, ha valamit gyatrának talált, s ezzel rontotta az üzletet/tervteljesítést.

Az iskolából végül a rádió ragadta el. Jobb javadalmazással. – Szerettünk volna még egy gyereket, de 39 négyzetméteren éltünk, és a tanári fizetésből nem futotta nagyobbra. A Magyar Rádió, ahová külsősként bedolgozott, olyan bért ajánlott, hogy ez elérhetővé lett a fiatal tanárházaspár számára. (Még egy kitérő. Ebben a nemzedékben mindenkinek van legalább egy lakássztorija. Hogyan kapott, szerzett, vagy nem szerzett lakást, miként trükköztek, miért kellett pályát, várost, hivatást, esetleg kontinenst változtatnia azért, hogy normális lakókörülmények közé kerülhessenek.) –Volt még egy elidegenítő ok. Ez pedig az ifjúsági tömegkultúra megjelenése a tanteremben. Megszoktam, hogy az én óráim előtt a diákok a memoritert gyakorolják. (Mindig sok verset adtam fel.) 1969-ben egyszer bementem egy osztályba, s az egyik sarokban az Illés, a másikban az Omega zenéje harsogott, s odagyűltek a gyerekek is, megosztva, két kupacban. Ez sokkolt. És adott egy végső lökést.

Ehhez képest az akkor 34 éves Bölcs István az ifjúsági főosztályra került a rádióban, ahol popzenében nem volt hiány. Az ő felügyelete alatt készült a Táskarádió, a Húszas stúdió és sokmás szociológiai ihletésű és riportműsor is, vetélkedők és mások. Hallgatói emlékeim szerint Bölcs megmaradt a szerkesztői székben is tanárnak. Nem csak annyiban, hogy az értékközvetítést és a tudásterjesztést folytatta. Ez dolga lenne minden újságírónak. A rádióban, abban az időben meg különösen az volt. Bölcs az akkoriműsorok kitalálásában és a bennük való szereplésben csak látszólag lépett új szerepbe: egy jó tanár ugyanis mindig aktor egy darabban, nem is kicsit színész. Fellép. És nemcsak annyiban, hogy verset olvas a magyarórán, de állandó rögtönzésben van, méghozzá nem akármilyen közönség előtt, akiket be kell vonnia, mozgatnia, s szerencsés esetben sikerélményt okozni nekik is. A Tanár úr, aki a gimnáziumban ezt elkezdte, folytatta a mikrofon előtt. Furcsa lehetett, mert a rádió nem akármilyen médium volt a hetvenes-nyolcvanas években. Elég annyi, hogy minden ellenőrzöttsége dacára a közönség a leghitelesebbnek fogadta el ezt a médiumot. „Bemondta a rádió!” – És ezt úgy mondták akkoriban a magyarok, mintha valamilyen cáfolhatatlan tekintélyt idéznének. És az is volt akkor. – Cenzor voltál-e? – kérdem provokatívan.

– Jogom volt vágni a műsorból. Elmond egy esetet a rendszerváltás körüli viharos évekből, amikor valaki külföldi titkosügynökséggel rágalmazott volna egy kollégát bizonyítékok nélkül egy kulturális ajánló műsorban. Ezt ott helyben kivágtam az adótekercsből.

A tanárság folytatása volt más eszközökkel, hogy kiváló tanítványok, későbbi médiasztárok sorát vonta be az általa szerkesztett műsorokba. A Gondolat-Jel még mindig szól. – Szeretted a rádiót? – És ugyan Bölcs már évek óta nem rádiós, azóta a 168 Óra hetilapnál dolgozik, de kiderül, hogy a Magyar Rádió az iskola és a film mellett élete másik régi szerelme, szenvedélye.

– Elképzelhetetlenül jó hely volt a pagoda. Kiváló emberekkel lehetett ott találkozni, beszélgetni, egyszerűen társaséletet élni.

Próbáljuk a huszonöt éves rádiós karrierben megtalálni a fő fordulópontokat. Van egy csúcs, a rendszerváltás körüli két-három év, amikor a Magyar Rádió megnyerte a maga szabadságharcát. Ez lett a kor leginkább szavahihetőnek tartott intézménye. „A korábbi hatalmak, a Tájékoztatási Hivatal, az agitprop már erejüket vesztették. Az újak még nem érvényesültek. A résben a rádió megtalálta a szabadságot.” Rossz szóvicc, de a másik pályaforduló „csúcs” a rádió akkori, ilyen nevű elnökéhez fűződik. Ez volt az akkor médiaháborúnak nevezett politikai küzdelem, amelyben a kormányhatalom tenyerelt rá a közmédiára, és kirúgott 129, többségében kiváló rádióst.Bölcsöt is elbocsátották. Majd hívták vissza a rádióba. Nem ment, a 168 Óra hetilapot választotta. Azt szerkesztette tavalyig, amikor visszavonult. De most is hetente ír, aktív filmkritikus. Nem videóról, nem sajtóvetítéseken szerzi az élményt – ő moziba jár.

– Úgy jobban érzem a filmet – magyarázza.

– És a tanárság?

– Gyógyíthatatlan. Megmaradt bennem a „furor pedagogicus”, a tandüh, a tanári attitűd.

Pályaelhagyóként is megmaradt Tanár úrnak.

Névjegy

BÖLCS ISTVÁN

A most hetvenhat éves Bölcs István 1957-ben végzett magyar–történelem szakon az ELTE-n. Először szülővárosában, Kecskeméten tanított, majd Budapesten. A Radnóti Miklós Gyakorló Iskolában folytatta a filmesztétika Kecskeméten elkezdett oktatását. Tanítványai közül többen dolgoztak a filmszakmában. 1969-től 1994-ig rádiós volt, i úsági, kulturális és politikai műsorokat szerkesztett. A kilencvenes évek „médiaháborújának” egyik áldozataként eltávolították a Magyar Rádióból. A 168 Óra hetilap egyik alapítója, a múlt évig főszerkesztő-helyettese volt.