Így aztán eddigi négy játékfilmjéből három a háborút érinti, annak hatá sait, következményeit, mibenlétét járja körül. A legelső, az Oscardíjjal is kitüntetett Senkiföldje még gyilkos iróniával közelíti meg a kibogozhatatlan bosnyák–szerb konfliktust, s a fekete komédia hirtelen világhírűvé emelte alkotóját. A családi drámát feldolgozó, kevésbé sikerült A pokol után a kurdisztáni harcszíntérre rándul ki (Az igazság nyomában). A főként naturalista módon ábrázolt háborút egy fotós szemszögéből látjuk, aki Londonban próbálja feldolgozni az eseményeket. Ám az idegen terep és a nagynevű sztárok sem hozták el azt a sikert, amit remélhetett, mert új filmjével visszatért a kiindulóponthoz: a bosnyák–szerb háborúhoz. És az otthonosság megint nem akármilyen erőt kölcsönöz a művének.

A Cirkusz Kolumbia a háború előestéjét mutatja be, s elvileg úgy beszél a vérontásról, hogy az utolsó snittet leszámítva egyetlen fegyver sem dördül el benne. Igazából nem is kell. A húsz év után Németországból hazatérő Divko története valójában az újrakezdésről, a vágyott nyugalom megtalálásáról, az elvesztett otthonosság visszaszerzéséről szólna. De a tétova demokrácián egyre nagyobb repedések jelennek meg: kommunisták és leváltóik, szerbek és bosnyákok, álmodozók és realisták között. Ezek pedig csakhamar lehetetlenné teszik, hogy a családi dráma csupán családi dráma maradjon. A bravúr viszont mégiscsak ez, hogy egy hevenyészett szerelmi háromszög ürügyén, kisvárosi ügyekkel és szerencsehozómacskákkal bíbelődve eljut a helyrehozhatatlan tragédiáig. Méghozzá úgy, hogy a zárókép idillje, a révbe érés boldogsága már-már elringatná a nézőt. Ám Danis Tanovic pontosan tudja, hogy ebben a régióban a politika, felnőttkori nevén: a történelem döntötte el, hogy az egyéni boldogság meddig nyújtózhat. És többnyire nagyon rövid volt az a bizonyos takaró.

A Cirkusz Kolumbia a maga napfényessége és halvány derűje ellenére az okos melankólia felől közelíti meg kedvenc témáját. A naturalizmus és irónia után ez az „okos fejével biccent és nem remél” állapota. Valami ki nem mondott szomorúság vibrál minden kocka mögött, hogy a sors, vagy inkább a végzet itt az úr, az bújik velünk az ágyba és rendezi be az otthonunkat. A barátság csak addig barátság, a szerelem csak addig szerelem, amíg közbe nem szól. És persze lehet reménykedni, hogy talán most, talán ez egyszer hallgatni fog, de nem: a „senki földje” tragikus módon újra benépesül.

Tanovic új filmje nem olyan „ütős”, mint elődje. Sokkal inkább egy érett, megfontoltabb alkotó munkája, aki már tudja, nem kell mindent lencsevégre kapni. Aki már megengedheti magának a melankóliát, ami máshol elnehezít, tocsogóssá tesz minden jelenetet, s leginkább az aggkori nosztalgia velejárója. A hazatérő Divko (az igencsak meggyőző Miki Manojlovic alakításában) férfiasan viseli megtalált és el is vesztett boldogságát. Otthon van. És ennél nagyobb tragédia már nem történhet vele.

Miki Manojlovic és Mira Furlan