Az elfojtott feszültség útján
Mi a súlyosabb bűn: túlságosan komolyan venni egy durva tréfát vagy szemet hunyni egy művész elítélendő politikai nézetei fölött? Jasmila Zbanic filmrendező szerint mindkettő hiba, és ennek az idei cannes-i fesztiválon kirobbant nemzetközi botrány kapcsán nyílt levélben hangot is adott. Miután a rendezvény szervezői nemkívánatos személlyé nyilvánították a viccből önmagát lenácizó Lars Von Triert, ugyanezt kérte Zbanic tőlük Emir Kusturica kapcsán is. A bosnyák rendező írásában kifejtette: Szarajevó 1992 és 1995 közötti ostroma során számos európai értelmiségi lépett fel a pusztítás ellen, eközben a szarajevói születésű Kusturica szerb pénzből filmeket forgatott, Szlobodan Milosevics akkori „jugoszláv” elnök, a harcok kirobbantója és karmestere közvetlen támogatásával.
Kifejtette továbbá, hogy Kusturica máig hű támogatója a srebrenicai mészárlás vezetőjének és számos boszniai koncentrációs tábor létrehozójának, Radovan Karadzsicsnak, és a mai napig „hősnek” tartja a „politikust”, akinek hősi tetteiről zenekarával rendszeresen dalokat ad elő.
Nem véletlen, hogy Jasmila Zbanic nekiment Emir Kusturicának. Ahogy lapunknak korábban adott interjújában elmesélte, szerinte ő az az ember, aki megtagadta saját magát. Míg a szocializmus alatt merész filmeket készített a bosnyák társadalomról, később úgy gondolta, jobban jár, ha átvált a pravoszláv ortodox vallásra, és Milosevics megbízásából olyan propagandafilmeket forgat, mint az Underground. Nem mellékesen: ez a mű annak idején Cannes-ban Arany Pálmát ért, így nem volt túl valószínű, hogy most ugyanezért megbüntetik Emir Kusturicát. Úgy tűnik, hogy Cannes egészen addig elnéző, amíg valaki a helyszínen, a fesztivál alatt nem tesz vagy mond valami elfogadhatatlant.
Zbanic érzékenysége azonban tökéletesen érthető. Szarajevó ostromát a helyszínen, a világtól elzárva élte túl. Az ő lakása is a „Nagy-Szerbia” program szerint elfoglalandó területen állt. Úgy látja, hogy azok élete is tragédia, akik mindenüket hátrahagyva elmenekültek, és azoké is, akik maradtak és akiket meggyaláztak. Tulajdonképpen ez az időszak határozta meg a művészetét: első nagyjátékfilmje, a Berlinalén Arany Medvével jutalmazott Grbavica – Szerelmem, Szarajevó a háború utáni, harcokkal és traumákkal teli Bosznia krónikája volt egy szerb katona által megerőszakolt muzulmán nő és az apját háborús hősnek hívő lánya szemszögén keresztül. A játékfilmet egyébként megelőzte egy dokumentumfilm a témában, melyben több megerőszakolt nő vallott a megbecstelenítéséről, de a Grbavica már teljesen fikció volt. A rendezői intenció szerint pont egy olyan asszonyt akart bemutatni, aki képes volt továbblépni, tovább élni.
Jasmila Zbanic második nagyjátékfilmje, az Úton, mely szintén a Berlinale versenyprogramjában szerepelt – nemrég kezdték el játszani a hazai művészmozik – is a bosnyák jelennel foglalkozik, ám karakterei életét itt már a szélesebb múlt határozza meg.
„Hőse” egy házaspár, Luna és Amar, akiknek kapcsolata fokozatosan szétesik, mert a férfi vallásos fanatikussá válik, ezáltal kettőjük viszonyrendszere is átértékelődik. A rendező Berlinben a világpremier után adott interjújában elmondta: nem a vallást kritizálja, hanem csak jelzi azt a folyamatot, amelyet a szocializmus és annak következménye, a háború okozott.
Ahogy fogalmazott, a stressz még mindig nem múlt el, ott van a gazdaságban, a politikában és a lelkekben. Mindenki másképp dolgozza fel a traumát, és számos bosnyákot ez a szigorú vallásossághoz vezetett. Jasmila bevallása szerint ateista, amire minden alapja megvan: míg nagyszülei erősen vallásosak voltak, a szülei már kommunisták. Ugyancsak érdekes körülmény, hogy noha teljesen bosnyák történetről van szó, a szereposztás „jugoszláv”: horvát, szerb és szlovén színészek kapták a legfontosabb szerepeket. Filmjeiben sosem politizál direkt módon Jasmila Zbanic, épp ezért szerinte az a legnehezebb feladata, hogy kiirtsa a saját ideológiáit és nézeteit a karaktereiből.
Nem akar olyan rendezővé válni, akinek „missziója” van, mert abból hosszú távon semmi jó nem sülhet ki. Az interjúk során viszont szívesen beszél politikai nézeteiről. Elfogadhatatlannak tartja például, hogy míg kulturális és történelmi szempontból nem kétséges, hogy ők európaiak, addig egyértelmű, hogy Európa nem akar róluk tudomást venni.
Azt például egészen megalázónak tartja, hogy órákig váratták a német nagykövetségen, amikor vízumot kért azért, hogy elkísérhesse a filmjeit a Berlinaléra. De persze ugyanez az Európa bólintott rá a daytoni békére is, amely végül kettéosztotta Bosznia-Hercegovinát, és annak részeként legitimizálta a Boszniai Szerb Köztársaságot. Ami szerinte nem jelenthetett mást a bosnyákok szemében, mint hogy a Nyugat megjutalmazta a szerbeket a népirtásért és az etnikai tisztogatásokért. Ez a következtetés pedig minden bizonnyal még számos jelentős Zbanic-film alapjául fog szolgálni.
