Ennek ellenére érezhető volt, hogy a Lohengrin másodszorra jobban sikerült a MüPában, mint a bemutató. Az egészben csak azért van némi homály, mert nagyon nehéz konkrétumokat mondani. Legfeljebb azt, hogy Marton László rendezését kitapasztalva az ember lemondott minden reményről, és függetlenedni próbált a színpadtól; a fontos dolgokat elzenélik és nem eljátsszák – egy operában ezzel nincs még semmi baj.

Az már gond, hogy Perencz Bélával nem ült le senki, hogy átbeszélje, miről is szól Telramund története, nem kell az első perctől fogva ádázul énekelni, mert Telramund fokozatosan romlik el, az első felvonásban még mindenki tiszteli őt, és Telramund még a szünetek után is azt hiszi, hogy igaza van, csak a varázst kellene megtörni valahogy. Aprók a változások, de mindegyik a jó irányba mozdítja az előadást, talán csak az operazenekar rézfúvósai felejtették el, amit meg sem tanultak rendesen.

A szólisták közül azonban Camilla Nylund mintha kettes fokozatból hármasba kapcsolt volna, hűvös, de szép, kiszámítható, de pontos. Alfred Muff másodjára már jobban emlékeztet egy kissé szórakozott királyra, mint egy zsémbes pedellusra, Petra Lang pedig maradt, amilyen volt: ami a színjátszást illeti, elég ijesztő, amint arcán a kitaszítottak felháborodásával, keblében sátáni indulatokat nevelve várja a bosszú pillanatát, a hangja pedig hallhatóan fogy felvonásról felvonásra, a végén már beletompul a zenekarba. De a Lohengrinnek nem csak vége, első felvonása is van, és Petra Lang ott éneklésben meggyőzően hozza a nemzetközi első osztályt, ennél többet nem nagyon várhat a legigényesebb néző sem.

A nemzetköziség ellenére a leginkább mégis Kovácsházi István tetszik. Nála érdemes a legkevésbé elfeledkezni a látványról, annyira érdekesen üti a megszokottat. Fénykép alapján Kovácsházi Istvánt akárki egy kedélyes Három a kislány-előadás Schubertjének gondolhatná, szemüveg, ritkuló göndör fürtök, tavaszi felhők az égen. Közben mégis a Lohengrint énekli, lehet kifogásokat találni, ahogy keresgéli a hangját, néha az orrába küldi, máskor meg inkább ereszti, ahogy jön, a Grál-elbeszélésnél pedig azt érzem, hogy sorokra tördeli az áriát, de mindent felülbírál az alakítás egységessége és értelme. Lohengrin jön, győz és lát, küldik és érte jönnek, nem szereti a szerepet, amit ráosztanak, se vőlegény, se hadvezér nem akar lenni. Ha így nézzük, vígopera, a gonoszok lakolnak, a hős indulhat új kalandok felé, hogy ki mit képzelt erről a hegedűt ölelgető vándorlegényről, az teljesen mindegy, Brabant majd csak elboldogul valahogy a szittyákkal. Nézzük így, legalább fityiszt mutathatunk Richard Wagnernak: tetszik, de mégsem azt éljük át, amit ő akart.

Camilla Nylund és Kovácsházi István