Ki mit tud – még?
A frenetikus siker pedig – legalábbis a darab szerint – csak fokozta a hölgy gyanútlan öntudatát, naiv elhivatottságérzését. Aztán nyár elején jött a Belvárosi Színházban A nagy négyes, amelyben egy valaha jelentékeny énekesekből álló kvartett tagjai találkoznak össze az öregek otthonában, és még egyszer utoljára föllépnek. Ám míg a Menynyi! előadása Balikó Tamás rendezésében, Vári Éva főszereplésével nagyjából annyi, amennyi várható tőle, A nagy négyes Gálffi László rendezésében és négy igazi nagy színész előadásában nagy csalódás. Ronald Harwood darabja lényegesen gyengébb, mint Quilteré, a máskor általában remeklő művészek pedig éppen a művészetüket hagyják otthon, és csak a rutinjukat, manírjaikat kapkodják elő találomra. És ez nekik sem áll sokkal jobban, mint kevésbé jelentékeny pályatársaik nak. Molnár Piroska és Vári Éva, Szacsvay László és Benedek Miklós nagyjából azonos mértékben marad adós azzal, hogy a szerző sablonfiguráiba emberi lelket leheljenek.
Ezután jött szombaton A Bandy-lányok. Az is a legjobb előjelekkel. Bár nem hiszem, hogy a művészi ihlet legdúsabb forrása, ha két sztár úgy gondolja, kéne csinálniuk valamit együtt, de a szórakoztatóiparban ez gyakran beválik. Pláne ha profi társakat választanak a kivitelezéshez. Történetesen Parti Nagy Lajost és Ascher Tamást. Udvaros Dorottya és Hernádi Judit az Andrews nővérek egykor világsikerű dalait választotta. Igaz, ők hárman voltak, de éppen ez az egy fő különbség szolgáltat igazán jó ürügyet Parti Nagy dramatizált összekötő szövegéhez. A két nem éppen ifjú nő az egykori Ki mit tud?-os trióból harmadik társára vár, miként Godot-ra, hogy egy születésnapi esten újra föllépjenek együtt. Várakozás közben isznak és próbálnak, elpróbálják hajdani műsorukat, az Andrews Sisters dalait saját, a hatvanas-hetvenes évek Magyarországán készült szövegeikkel, melyeket bizonyos Bandi nevű iskolatársuk szerzett. Parti Nagy dalszövegei bravúrosak, de még sokkal bravúrosabb, ahogyan a számok közé odavetett párbeszédekben felskicceli a kort és benne jó néhány emberi sorsot. Nem csak a két, illetve három Bandy-lányét. Férjeik, szerelmeik, anyjuk, apjuk élete villan föl plasztikusan, gyerekről, unokáról már nem is beszélve.
Khell Zsolt díszlettervező is nagyvonalúan teszi színpadra az éjszakai mulató kora délutáni állapotát, a korszakot a fal tetején vörösen föl-fölgyúló önkényuralmi jelképek (sarló-kalapács, ötágú csillag) fríze idézi, Szakács Györgyi pedig színes, érdekes, ízléses ruhasorozattal jelzi a múlt különböző színeit és fázisait. A legfontosabb persze az, hogy Ascher Tamás rendezésébenminden pontosan ki van adagolva és a helyére van téve. A két, meglehetősen különböző pályát megjárt színésznő, akik eddig sohasem játszottak együtt, nemcsak össz hangban, de egymást kiegészítve és ellenpontozva idézik meg a Bandy-lányok jelenét és régvolt múltját. Bölcs rezignáltsággal, alig ironikus távolságtartással emlékeznek. Nem pepecselnek az átváltozással, fiatalítással, öregítéssel, hanem amikor énekelnek, egyszerre csak fiatalok lesznek. Úgy énekelnek és mozognak (koreográfus Bóbis László), mint harminc éve. A Chattanooga zenekar sem csak kísér, hanem a zenészek is részeseivé válnak a próbával eltöltött délutánnak.
A lényeg persze a koncert. A dalok előadása. A legszebb mégis az a pillanat, amikor a két nő megtudja, hogy harmadik társuk végképp nem jön, és mégis föl kellene lépniük, döntésüket elszánt rúzsozás tudatja. Ami addig megbújt a műfaj lényege szerint elnagyolt, vázlatos, éppen csak odavetett mondatokban, mindaz ebben a gesztusban drámai értelmet kap.
