A XX. század utolsó évtizedében Európa megtalálta végre a helyes utat, amelyet évszázadokon át (nem)hiába keresett, és minden jóra fordult. A Homo europaeus alapvetően szabad, bizakodó és boldog. A történelem egyelőre véget ért. Ha valaki úgy érzi, hogy mégsem boldog, csakis magát okolhatja, nincs felsőbb instancia. Lehet azon elmélkedni, hogy az internet és a mobiltelefon korszaka előtt miként tudtak kapcsolatot tartani vagy közös programokat szervezni az emberek, de egy kétórás áramszünet mindig azzal fenyeget, hogy újrakezdődik a történelem. A szabadságot törvények garantálják, bár nem tudjuk, mi az. A boldogság viszont magánügy, mint a fogkefe, a szárnyas betét, a mobilszámom, anyám születésnapja stb.

Ingo Schulze könyve ezt a létállapotot mutatja be kellő távolságtartással és iróniával, némileg sterilen, de aztán felbukkan az első nő vagy az első férfi. Mert az európai sikertörténet egyetlen komoly bizonytalansági tényezője, hogy van férfi és van nő – egyelőre. A többit el lehet képzelni: egyszerű villanyoltással újrakezdődhet a történelem. Habár a szerelem ritkán jelent feltétlen boldogságot, szinte mindig ott van a boldogtalanságnál. Ha nincs isten, akkor a sors akkor a véletlen marad – a nem hívők számára ez a gondviselés. Schulze történetei némiképp egy társalgási dráma helyzeteire emlékeztetnek, ritkán történik valami, tragédia szinte sose, ahhoz különben is délre vagy keletre kell utazni, ahol még nem ért véget a történelem, vagy nincs térerő és nem fogadják el a vendég hitelkártyáját. Viszont az emberi kapcsolatokban (létrejönnek, megszűnnek, esetleg létrejöhettek volna) mindig ott rejlik annak lehetősége, hogy a legbiztonságosabb helyen is történhet valami váratlan, elég egy felismerés, egy szójáték, egy összenézés ehhez.

A tizenhárom történet szereplői rendszerint azzal találják szembe magukat, hogy a jól megkonstruált világban mindig felbukkanhat egy pont, amelytől megremeg az egész. Nem dől öszsze, hiszen csak beszélgetünk, de kiderül olykor, hogy jobb New Yorkban borbélynak, mint Buharában mérnöknek lenni; hogy a dalmát hajósnak csak fél szeme van; a kairói utcagyerek felkapaszkodik az autó hátsó szélvédőjére, és nem esik le; az észt erdőben biciklizni kezd a finn vadászoknak felkínált cirkuszi medve; és a nő (vagy férfi) bármikor találkozhat egy másik férfival vagy nővel, és vele megy tovább. Még az is kiderülhet, hogy a férfi legújabb nője nem a neje, hanem a lánya…

A „régi modorban” elmesélt történetek nem akarnak felrázni, se megbotránkoztatni, nem kritizálnak élesen, és a szerzőjük gondosan elkerüli a csattanót is: „A novellisztikus zárást nyugodtan el is hagyhatom. Hiszen a valóságban, így Suzanne, minden másképpen történik, mint a történeteimben.” Jó lehet az, amikor az író megbeszéli a nőjével a történet lezárását, kivált ha bizonyos rétegében mindketten szereplők. Viszont minden elbeszélést valahogy le kell zárni, ha régi vagy új a modor, mindegy, hiszen a csattanóból születik a történet, és a mesélés kedvéért mondjuk vagy írjuk. A többi stilisztika, rossz esetben ideológia.

Schulze könyve egy remekül megszerkesztett kötet, az elején hideg és távolságtartó elbeszélésmód fokozatosan személyessé, bensőségessé válik, az olvasó pedig, bár tudja, hiszen állandóan figyelmeztetik rá, hogy csak történeteket olvas, egyre közelebb engedi magához a valóságot, amelynek ő is szereplője lehet bármely pillanatban. Vagy éppen az is, de nem lehet kikapcsolni, mint a mobiltelefont, vagy letenni, mint egy könyvet.

Azt már minden középiskolás tudja, hogy a kortárs prózában az írói szereppel való szembesülés az egyik alapkérdés, azt már kevesebben értik, hogy ezt az írónak nem csak a bennfentes olvasó meg a pályatársak kedvéért kell tisztességesen elvégeznie. Enélkül nem lehet hitelesen mesélni. Azt, hogy ezt mi módon és mennyire tárja az olvasó elé, már magánügy, pontosabban stilisztikai kérdés. Nem is az a fontos, hogy megtörtént-e, amit leírt az író, hanem az, hogy amit leír, az meg is történhet, és olykor meg is történik. Erről szól az utolsó történet, meg talán arról, hogy mindig lesz még egy.