Most tehát arról is fogunk. Legújabbkori kommunális jelképeink meglehetősen színes és főleg igen zavaros világában három szakértő: Pandula Attila egyetemi docens, címerés zászlótervező, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság főtitkára, valamint Rácz György és Kurecskó Mihály, a Magyar Országos Levéltár (MOL) címertanban szintén járatos munkatársai igyekeztek elnavigálni bennünket.

Két nagy címerkészítési láz tombolásának lehetett tanúja az atomkor sokat próbált embere Magyarországon (a második még mindig tombol). A hazai városok a hatvanas évek első harmadában kezdték el először tömegesen újraszabni vagy kitalálni új pajzsaikat, természetesen az élő szocializmushoz méltó ábrázolatokkal. Nem lett túl jó vége, heraldikai szempontból nézve a korszak meglehetősen setét, olyan alkotások fémjelzik, mint például Dunaújváros címere, amelyen Somogyi József amúgy remek martinászszobrának plasztikus képe, háromféle vörös szín és persze egy igen attraktív vörös csillag rúgja fel a címertani szabályokat: egy színből csak egyféle tónusút lehet használni (esetünkben középvörösnek hívják), emberalakot legfeljebb stilizálva tehetnek a képbe, és úgy is csak akkor, ha a helyi tradíciók indokolják, vörös csillagot meg ilyenformán, tehát elütő árnyalatú piros szegéllyel és még elütőbb piros háttérrel egyáltalán nem.

Ezzel a kötelezően ajánlott csillaggal különben egészen jó címereket is sikerült elhülyíteni, sok egyéb mellett Sopronét, sőt Budapestét, amely külön is pikáns: hét évvel ’56 után megint a Dunában kötött ki a munkásmozgalom első számú jelképe, érdekes, hogy akkoriban ez senkinek sem tűnt fel. A káosz érthető volt, csak 1974-ben szültetett valamiféle regula ezen a terepen: a Minisztertanács elrendelte, hogy a Képző- és Iparművészeti lektorátus felügyelje a címerek „esztétikai értékét és szocialista tartalmát” (visszamenőleg is), mivel azonban a testület csak ajánlásokat adhatott, ráadásul tagjai között egyetlen árva címertani szakértő sem volt, el lehet képzelni, mennyire volt hatékony.

A második korszak a rendszerváltozással indult, és ebből sem lett heraldikai aranykor. A korábbi disszonáns elemek – mint a csillag, a traktor, a sematizált gyárépület – eltűntek ugyan a mezőkből, mivel azonban a megrendelőknek továbbra sem kellett és azóta sem kell figyelembe venniük semmiféle szakvéleményt, a káosz nagyobb lett, mint valaha. Sok önkormányzat a semmiből alkotott magának jelképet, pedig lett volna tradíció, amelyre támaszkodhatott volna; mások megpróbálták megőrizni a hagyományt, de sokszor ezt se kellett volna: szépen berakták a táj mezőgazdálkodásában használatos paraszti szerszámokat, ebből következőleg megszámlálhatatlan kacoros, csoroszlyás, ekés falucímer született, ami megint csak ellentmond egy tudományos alapvetésének, miszerint a címer a másoktól való megkülönböztetés, az egyediség kifejezésének eszköze.

A leggyakoribb ősbűn, a színhiba, a már említett többféle tónus, vagy az ún. „színre szín, fémre fém – tilos” szabály áthágása, amit nagyjából úgy kell érteni, hogy egy kékmezőbe nem lehet zöld oroszlánt tenni, arany (vagy sárga) mellé pedig ezüstöt (fehéret); a regula a fémpajzs készítés korából ered, de az összképet nézve hatása mára erősen megkopott. A heraldika általában véve is nagyon szigorúan veszi a színkezelést, csak a vöröset, a kéket, a zöldet, a bíbort, a feketét, a szürkét és a testszínt tekinti színnek, ami ezeken túl van, az a heraldikán is. Gyakori melléfogás az is, hogy a falu címerére sisakot illesztenek, holott ilyet csak nemesi címerre szabad tenni, még gyakoribb pedig, hogy a pajzsra konkrét, tényleges épületet rajzolnak, ami szintén nem ildomos, hacsak nincs valami évszázados előzmény (többnyire nincs). Ugyanez vonatkozik a feliratok elhelyezésére, ami ugyancsak típushiba, amiként a rossz folyóábrázolás is: a vizet mindenkor hullámosra kell rajzolni, sosem lehet egyenes vonal, sáv.

A vidék Magyarországán mindemellett van még egy különös mozgalom, tudniillik egyre-másra bukkannak fel a különféle portrékkal ékesített darabok; ez megint egy szerencsétlen irány, de szerencsére azt a javaslattevőt, amelyik speciel a helyi asszonykórus legidősb tagját szerette volna megörökíttetni a község jelképén, végül sikerült lebeszélni tervéről. Jellemző bénázás mindemellett a túlzsúfolás is, amikor a helyhatóság notabilitásai mindent bele akarnak gyömöszölni a rendelkezésükre álló térbe, ami elképzelésük szerint szűkebb pátriájuk jelképe lehet – holott azt sem árt tudni, hogy minél egyszerűbb a díszítés, annál ősibb, tehát igazibb a címer. Száz szónak is egy a vége: a szakemberek szerint a mai magyarországi településcímerek 90 százaléka heraldikai szempontból többé-kevésbé (de inkább többé) hibás. Kellemetlen leírni, de ez van: már maga az állam címere sem kifogástalan, mert az alapjában véve arany koronán ezüst részecskék díszlenek.

Óvodás mint tervező

A legtöbb címert ma Magyarországon erre szakodosott vállalkozások tervezik és készítik, de jellemzően tudományos háttér, azaz a heraldikában jártas munkaerő nélkül. Pandula Attila szerint legfeljebb ha hármannégyen vannak, akik avatott szakértőként dolgoznak – már ha van kinek. Nem mindenki fizet szívesen, ha nem muszáj, márpedig nem az; a docens megtörtént eseteket idézve jegyezte meg, hogy „ebben az országban már óvodás és börtöntöltelék is tervezett címert.” Hozzátette: végre valós jogosítványokat kellene adni a Magyar Heraldikai Bizottságnak, amely papíron ugyan már vagy tíz éve létezik, de a kósza hírek szerint csak mostanában vetődött fel komolyabban, hogy kötelező érvényű döntéseket hozó grémiummá tegyék. A MOL munkatársai ugyanakkor jelezték: intézményük készséggel áll bárki rendelkezésére, aki címert rendelne (tervezne), a hatalmas és gazdag gyűjtemény sokat segíthet abban, hogy a végeredmény történetileg megalapozott, heraldikailag pontos legyen. Egy kicsit talán lehet javítani az összképen: az ország településeinek húsz százaléka még nem terveztette meg a maga címerét, de ahogy most kinéz, bátran kijelenthetjük, hogy ami késik, nem múlik.

Nagymaros címere (fent) a jó példák közé tartozik